Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1926

1926. augusztus

8 1. Elhalt olyan területen, ahol tőlünk, akik őt tiszteltük és szerettük, elvétetett a mód, hogy ravatalát körülálljuk és végső útjára elkísérhessük. A nagy halottnak, ki évtizedeken keresztül mint Selmecbánya lelkésze szolgálta az Urat s hosszú éveken át, mint a honti egyházmegye esperese, mint egyházkerületünk és egyetemes egyházunk főjegyzője működött, érdemeit különösen felsorolnom nem szükséges, hisz egész élete és munkássága előttünk folyt le s így mi tudjuk a legjobban, hogy egyházának igaz és hűséges szolgája, a legnemesebb emberi érzések örök hirdetője, a meg nem alkuvó evangélikus lelkész ragyogó példaképe volt mindhalálig. Tisztelettel indítványozom, hogy egyházkerületünk közgyűlése őszinte igaz részvétének kifejezést adva, nagy halottunk emlékét jegyzőkönyvileg örökítse meg s az erről szóló határozatot jegyzőkönyvi kivonat alakjában a gyászoló család legidősebb tagjával, méltóságos Dr. Händel Vilmos úrral, a debreceni egyetem tanárával közölje. De ha' itt körültekintek, látom, hogy a mély gyászt és veszteséget, amelynek a kerület ad kifejezést, kétszeresen érzik azok, akik hajdanában a selmeci lýceum növendékei és boldogult Händel Vilmos tanítványai voltak, akik közé én is tartozom. Ezeknek nevében és kegyeletünk jeléül különösen is meg kell emlékeznem jó tanárunkról. Hirdetjük és valljuk, hogy Händel Vilmosban egyik legjobb oktatónkat veszítettük el s benne a régi magyar evangélikus „alma mater" egy legmarkánsabb típusú tanára költözött el az élők sorából. Elszólította a halál közülünk ezt a vére, vallása és tudománya szerint erős érzésű magyar embert, amikor ilyen férfiakra oly nagy szüksége van magyar nemzetünknek és evangélikus egyházunknak. Tanítványainak megszámlálhatatlan sora gyászolja őt, aki apai szeretettel s hűséggel vezette és tanította a reája bízott fiatalságot, állandóan hangsúlyozva, hogy igaz evangélikusnak, mint a szeretet hirdetőjének, nem szabad ember és ember között különbséget tenni, — s mindezt tanítványainak is kötelességévé tette. Nagy tudását, szeretetét hithű evangélikus és tiszta magyar lelkén keresztül közölte velünk, példát mutatva anyagias gondolkozástól mentes, puritán életével, hogy boldogságunkat a reánk bízottak kötelességszerű és hűséges elvégzésében találhatjuk csak fel. Igazságos volt mindig, de ha kellett, — fájó szívvel bár — keményen, de jóakaratúlag fedte meg a hibákat. Az ő mindig mosolygó arca ilyenkor komorrá lett, kedves hangja szárazza vált, s mindez lesújtóbb volt a legszigorúbb büntetésnél. így irányított ő bennünket a tiszta életre, nevelte bennünk a jellemet és elsősorban oktatott az igazmondás kötelességére. Ezekért vagyunk mi hálásak és ezért nagy halottunkat szívünkbe zárva, róla soha, de soha megfeledkezni nem fogunk. t