Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1922

1922. augusztus

4 1. 2. A fejérkomáromi egyházmegyéből megbízólevéllel: Piri Károly, Podhradszky János; jkvi kivonattal: — 3. A mosoni egyházmegyéből megbízólevéllel: Szűcs Sándor; jkvi kivonattal: — IV. A tanitók képviseletében; — V. Számos vendég. A gyűlés. 1. (K.) A közgyűlés tagjai augusztus hó 24-én reggel Vs9 órakor az Isten házában gyülekezvén, meghallgatták Balogh István egyházkerületi főjegyző gondolatokban gazdag ünnepi szentbeszédét, majd résztvettek az egyházkerület boldog emlékű főpásztorának, néhai D. Baltik Frigyes püspöknek, a balassagyarmati evang. temetőben emelt síremlékének felavatási ünnepélyén. A felavatási ünnep befejeztével a közgyűlési tagok a városháza termében gyülekezvén össze, a püspökhelyettes buzgó imája után lándori dr. Kéler Zoltán felügyelő a következő beszéddel nyitja meg a közgyűlést: Méltóságos és Főtisztelendő kerületi Közgyűlés ! A halottak országából, a temetőből jövünk, hogy az Élet parancsolta kötelességeinket elvégezzük ! Lelkünk még ott időzik gondolatban, csöndesen porladó püspökünk néma sirhant alá zárt, de mégis élő, szeretett alakjánál, s amikor mi az utolsót, amit még lehetett, megadtuk értékes egyénisége emlékének, — újra átérezzük, hogy az Élet parancsolta nagy kötelességeinket, éppen e helyen, csak ugy teljesíthetjük jól és hiven, ha az ő feledhetetlen mély evangéliomu szellemében cselekszünk. Mert cselekednünk kell, mélyen tisztelt közgyűlés, bár gúzsba vagyunk kötve, — kezeink leláncolva ugyan, állami, nemzeti, társadalmi és egyházi életünk a siralomházához hasonló, — de csak hasonló — mert igazán azzá csak akkor lesz, ha mi elmulasztunk cselekedni, ha nem tesszük meg azt, amit egyrészt a változott viszonyokba való kényszerű beléilleszkedés, másrészt az élniakarás, — s végül a föltétlenül kiküzdendő szebb jövő reménye parancsol reánk. A halottak országából jőve, első kötelességünk a mi élőhalott magyar testvéreinkről megemlékezni. Bus magyarok, ahol találkoznak, ahol csak egy órára is összejönnek, lehetetlen, hogy ismét és ismét át ne érezzék jött-ment népek szomorú rabságában élő magyar testvéreink nehéz, fájó sorsát, tengernyi szenvedését, elsirt könnyeik panaszát és mindeddig be nem vált reménységeik keserű fájdalmát. A megszállott területen élő testvéreink már teljes három éven át szenvednek, — ökölbe szorult kézzel, az édes anyanyelv használatát eltiltó rendeletek megnémította ajakkal, feldúlt lelkülettel, — de azért törhetetlen reménységgel várják a felszabadulás óráját, hogy újból egyesülve, ismét magyar legyen az, ami ezer éven át magyar volt, s ami a jövőben sem lehet más, mint magyar.