Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1913

1913. augusztus

8 Kivételesnek kell mondanom a mult évi közigazgatási évet, mert az adóalapi, a közalapi és az egyházi szükségletek összeírása czímén úgy a püspöki, mint az esperesi és a lelkészi hivatalokban a munka tetemesen megszaporodott. Adja Isten, hogy mindebből kifolyólag egyházunk nehéz helyzete javuljon! És ahol kell, hogy a helyzet egyesült erővel — az állam és az egyházközségek közreműködésével — javítassék, ez a lelkészi fizetések kérdése. A helyzet tarthatatlan; tarthatatlan szerintem főkép azért, mert szemben más hivatalos körök, legújabban a tanítók fizetésének megnyugtató rendezésével, társadalmi szempontból minket azon veszély fenyeget, hogy még kevesebb lesz azon ifjak száma, akik a lelkészi pályát választják. Igaz ugyan, hogy nekünk olyan lelkészjelöltekre van szükségünk, akik interna vocatione, ex praecordiis lépnek a lelkészi pályára, mert csak ilyenek képesek megvédeni egyházunk érdekeit és hivatását úgy a közöny, mint a támadások ellen; de kell, hogy amidőn mi az apostoli vértezetben működni hivatott lelkészt az egyház hajójának kormányzatához állítjuk, azt mentsük fel a napi gondok terhe alól és biztosítsuk neki a társadalomban is ama állást, amely őt magasztos hivatása folytán megilleti. A korpótlék, amelynek végleges megállapítása még nem történt meg, némileg javítja a helyzetet, de kell, hogy az egyházközségeknél is meginduljon a mozgalom a lelkészi fizetések rendezése tárgyában. Hiszen a lelkészek az egyes egyházközségeknek, általuk választott tisztviselői s az egyházak jól felfogott érdeke, hogy ezen ügy az autonómia keretében rendeztessék. Mind ebben alkalma lesz a főtiszt, kerületi gyűlésnek a tárgysorozat fonalán állást foglalni. Nem restellem megjegyezni, hogy a mult évi elnöki szózatomban is erről szóllottam, de most is ismételten felvetem, mert az ügy még mindég nincs elintézve. Ismétlem, hogy a lelkészképzés ügyét, a szónak minden értelmében, kezünkbe kell vennünk. Értem az anyagi oldalt, a theológusok ingyenes ellátását, hogy elegendő számú lelkészjelöltjeink legyenek, amiben már érzékeny hiányt szenvedünk, továbbá a lelkészképző szemináriumok felállítását, hogy jó, képzett, hivatásuk magaslatán álló lelkészeket kapjunk. Jelen évi jelentésemnek alapigéje s szivem fohásza az Urnák szava: „Az aratásra való gabona bizony hogy sok, de az arató kevés. Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy bocsássa ki az aratókat az ő gabonájának aratására ." (Máté IX. 37—38.) Mert szemeim előtt látom egyházkerületünk nagy diaspóra területeit, ahol missiói tevékenységünk még elégtelen és veszteségeink nagyok. Nem a már létező egyházközségek segélyezése a főfeladatunk, hanem a szórványoknak, amelyek az egyházközségek lelki pásztorai által minden tekintetben el nem láthatók, missiói lelkészekkel való ellátása legyen főgondunk! Annyi anyagi forrást szegénységünk mellett is találunk, hogy lassan bár, missiói köröket létesíthessünk s azok eddigi némi gondozása az egyházközségek lelkészeire ne essék. Mindezzel kapcsolatos a theológ-akadémiáknak és azok tan-