Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1910

1910. augusztus Ünnepély

41 Már az, hogy nemzetünk és egyházunk kiáltotta azt a sok szenvedést és mi mégis létezünk, önmagában biztató. Ha a történelemnek rövid, egy-egy emberöltőre terjedő korszakaival foglalkozunk, néha bizony elszomorítók, egyes, rövid korszakok, de ha hosszabb időközt tekinthetünk át, rendszerint nem csüggedés, de biztatás az eredmény. íme a zsolnai zsinat után bekövetkezett szomorú időkben elenyészett a zsolnai gyülekezet, de ma ismét létezik és alapja lehet ezen az egész vidéken, új és virágzó evangelikus egyházi életnek. A felekezeti versengés és üldözés helyett ma itt, evangelmi egyházunk ez ünnepélyén, a ref. testvér egyháznak, ünnepélyünkön való kitüntető részvétele, Trencsénvármegyének, Zsolna városának üdvözlete és általában a közönségnek a felekezeti korlátokon felülemelkedő támogatása ez ünnepély rendezésénél, nagy jelentőségű, örvendetes és biztató jelenségek. Háládatossággal kell megemlékeznünk mindezekről, háládatossággal az isteni gondviselés iránt, mely ilyen körülmények között engedte megélnünk, zsolnai zsinatunk három százados évfordulóját s engedte megünnepelnünk emlékezetét. Ezért a sok százados szenvedésre való visszaemlékezés daczára és a reánk várakozó nem könnyű föladatok tudata mellett is, ne a csüggedés érzését, hanem a biztató reményét keltse föl bennünk a mai ünnepély. A múlt idők történetével való foglalkozás tanítson meg minket arra, hogy óvakodjunk a csüggedéstől, a kishitűségtől, mert az veszedelmesebb, a megpróbáltatásokkal járó legsúlyosabb szenvedéseknél. Csak a csüggedéstől és kishitűségtől óvakodjunk és akkor mindig bizalommal és reménnyel tekinthetünk a jövő elé. Fővezérünk lelkesen megéljenezett szavai után felszólalt dr. Antal Gábor dunántúli református püspök ilyenképen: Tisztelt Egyházi Közgyűtés! Azon lélekemelő hatások alatt, amelyek úgy a templomi szószékről, mint a gyűlés elnöke Őméltósága ajkáról elhangzottak: indíttatva érzem magamat, hogy én is szót emeljek és kifejezzem azon érzelmeket, amelyek minket a magyarországi reformált egyház és az egyes egyházkerületek képviseletében idevezéreltek és itt kebelünkben csak erősödést nyertek. A zsolnai zsinat a protestáns egyházszervezést vitte keresztül megadva annak azt az alakot, amely lényegében még ma is fennáll. A szervezésnek czélja volt a szellemi egység megteremtése azon az alapon a mint az az alkotmányos formák között legmegfelelőbben kifejezésre juthat, hogy az egyházat a megfontolt és kellőleg megvitatott közakarat vezérelje, irányítsa. Erre az egységre van szükségünk úgy protestáns egyházainkban, mint azoknak közös czélra való együtt működésében is. Hiszen nem a szellemi tartalom kiválóbbsága vagy az egyének értéke adja meg a róm. kath. egyháznak sem azt az erőt, amelylyel az egész világon mindenütt szerepel, — hanem az egységes szervezet. Ha mi magyarországi ág. hitv. evangélikusok és reformátusok nem tudunk egyesülni sok ok miatt oly alakban, mint egyesültek a németországi protestánsok, de egyesülhetünk össze olvadás nélkül is a czélokban, a czélok elérésére szolgáló eszközök előteremtésében s egymás törekvéseinek kölcsönös támogatásában, egyesülhetünk abban, hogy egymás iránt mindig türelemmel, jó akarattal viseltetünk. Az a szellemi egység és kölcsönös támogatás a reformátió kezdet-korától fogva legjobban kifejezésre jutott a két protestáns egyház között hazánk dunántúli vidékén. És rám nézve alig van meghatóbb vallásos jelenet annál, araidőn dunántúli gyülekezeteinkben egyik és másik felekezetnél is látogatást téve az Úrvacsora kiszolgáltatásánál ott látom az Úrasztalon a kenyér mellett az ostyát és az oltáron az ostya mellett a kenyeret, amelyből mindegyik felekezeti lelkész kiszolgáltatja az Úrvacsoráját testvériesen a másik vallás felekezet híveinek. A mai szép ünnepély, mely a protestáns szervezésnek emlékünnepe keltse fel szivünkben és erősítse a testvéri szeretetet, az egyetértést és az egységet. Vigyük magunkkal ismét azt az erős elhatározást, hogy eleget teszünk legelébb is azon