Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1910

1910. augusztus Ünnepély

36 kincset, hogy itt a boldogulás eszközlője legyen. Az élet mezején az idő, e hatalmas folyam rohan át, elsodor s a múlt tengerébe temet mindent, ami útjában áll, egyént, társadalmai, magasbra vivő szenvedelmeivel, alkotásaival, reményeivel, csalódásaival együtt. Majd jön a kutató lélek búvára, az emlékezet, lehatol a mélybe s gyöngykagylókat hoz fel, hogy ezekkel gazdagítsa a jelent s a letűnt korszak ismeretében egy útmutatót adhasson a szebb jövendő felé törekvőnek. Az emlékezet képezi a kapcsolatot a múlt s jelen között; a múlt által nyújtott tanulság a szövétnek, mely a jelennek megmutatja a követendő irányt. Hol e kapocs megszakad s a múlt siralmas és dicsőséges eseményeinek, hőseinek emlékére bús felejtés hamva borúi: ott kiapadt a forrás, amelyből az utód lelkesedést merít. Ő többé nem tud hevülni eszmékért, nem száll szembe bajjal, vésszel nagy czélokért. Becsüljük meg a multat, vegyük szivünkre intő szavát, melyet, mint az emlékezet napsugara által érintett Memnon-szobor intéz hozzánk. Templomban vagyunk. Ide gyűltünk össze közelről és távolról e hosszú múltra visszatekintő, reményteljesen emelkedő kies város falai közé, hol magyarhoni ág. hitv. ev. egyházunk múltjából egy fontos eseménynek: az első evang. zsinatnak háromszázados emléke szólal meg. Méltán hallgatjuk meghatottan az apostoli intést: »Amelyek megírattak, a mi tanúiságunkra Írattak meg.« Hű lelki vezérünk az egyház, mely biztatva, vigasztalva kisér a földi vándorúton az égi czél felé. Ismerjük az áldást, melyet eleitől fogva az életre áraszt. Ezen egyházért a buzogás, áldozás dicsőség. Szent örökség az evangéliom. Hittel valljuk, hogy azon arányban közeledik az emberiség Isten országához, amint a Jézus életéből, tanaiból hangzó elvek megvalósulva uralomra jutnak. Hogy az egyház és az ennek alapját képező evangeliom szolgálatában betölthessük tisztünk minden igazságát: meg kell hallgatnunk a lezajlott idők emlékét is. Legyen e czélból elmélkedésünk tárgya e jubilaeumi ünnepen a múltból hangzó tanúság. I. Ez mindenek előtt hálaáldozatra, kegyeletre indít. »Amelyek megírattak: a mi tanulságunkra Írattak meg.« — Fellebbentjük a múltnak leplét, megszólalnak az emlékek. Elmondják, hogy a 16-dik században Németországban megindult reformáió mint hódított, terjedt el hazánkban is. Beszélnek lelkes apostolokról, kik az uttörés munkáját végezve, amerre jártak, sorban gyülekezeteket alakítottak a reformátió elvei alapján, lankadatlan hirdették az igazságot éhező és szomjúhozó népnek az evangéliomot, a templom mellé odaállíták a tanintézetet is s iDebizonyíták a világ előtt ennek a társadadalom. az egész nemzet életére kiható jelentőségét. Mindenütt az öndatra ébredés tevékenysége látható; új lendületet nyer a közművelődés s megkezdődik nemzeti irodalmunk első felvirágozása. Majd látjuk a törekvést az egyes gyülekezeteknek egymással szorosabb kapcsolatba hozására, tógasb körű egyházmegyékbe, ezeknek kerületekbe sorozására s oly szervezet megállapítására, mely' a munkafeloszlás elvének értelmében meghatározza az egyházi tisztviselők jogát, kötelességét. Ébren tartja a felelősség tudatát, biztosítja az evangéliom tisztán és igazán hirdetését s őrködik, hogy a gyülekezetekben az apostol szavai szerint »mindenek ékesen és jó rendben folyjanak.« Ezen az idő által egyre sürgetőbben követelt szervezkedés óhajtásának egyik első, kiváló megnyilatkozása az a zsinat, melyet a dunáninneni rész 10 megyéje tekintélyes férfiúinak élén gróf Thurzó György nádor 1610. márczius hó végén Zsolnára hívott össze. E zsinat határozatai nem terjednek hosszú sorra* de magukban foglalják a legszükségesebb intézkedéseket, amelyek mellett reménylhető volt a haladás. Ezeket halljuk visszhangzani a zsolnait követő szepesváraljai, semptei, a rózsahegyi zsinatokon is. Sőt az ország azon részeiben