Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1870–1890

1875. szeptember

— 2 — I. Ekkép a gyűlés megalakulván főtisztelendő superintendens ur előterjeszti évi jelentését , mint következik: Tekintetes és főtiszteletü egyházkerületi gyűlés! Mielőtt az utolsó egyházkerületi gyűlésünk óta egyházunk terén közbenjött nevezetesb események és változások részletes elősorolásába bocsátkoznám, ezúttal csak egy rövid általános észrevételt kívánok előre bocsátani. Az év, mely ama gyűlésünk ota lefolyt, aligha fog azok közé tartozni, melyre az egyháza fennmaradását, békéjét, felvirágzását óhajtó kebel megelégedéssel tekinthetne vissza. A mi egyházunk ugyan elejétől fogva harczoló egyház volt. Igen sokáig lételeért kelle küzdenie az azt elismerni nem akaró, folyton megrontani törekvő uralkodó egyház ellen. Ujabb időben e részben kedvezőbb napok derültek reá, noha még most sem szaluid itt is a Megváltó azon intéséről megfeledkeznie: vigyázzatok és imádkozzatok! Egy másik hatalmas ellene támadt azonban újabb időben egyházunknak: a vallásos közönyösség , sőt már a nyilt vallástalanság, az Istent, lelket és mindent, a mi a puszta durva anyagon kivül van, tagadó tanok. Itt is szükségessé vált folyton megemlékezni egy másik hasonló intésről, az apostolnak amaz intéséről: vigyázzatok, cilljatok meg a hitben, ugy cselekedjetek mint férfiak, legyetek erősek! Okunk különben sem egyikétől sem másikától ezen elleneknek nagyon félni nem volt addig, mig egyházunk belsőleg egy, ez egységében erős, ez erejében legyőzhetetlen volt. Részemről félek, hogy ezen belső egysége, ereje hosszú időre meg van ingatva, s legyőzhetetlensége iránt a jövőben az őt szerető kebelnek igenis oka van komolyan aggódnia. Az előbbi szilárd összetartás benne napjainkban főleg a nyelv és nemzetiség kérdése által lőn megingatva. Az isteni gondviselés ugy akarta, hogy egyházunkban három nemzetiség: a magyar, a tót és a német, légyen képviselve. Azelőtt az nem nézetett bajnak, nem volt akadálya az egyháztagok egymás közötti jó egyetértésének; mindnyájok jelszava, irányadó elve volt az ős keresztyén egyháznak az Urnák nagy apostola által adatott azon szabály: nincsen itt. sem zsidó, sem görög, mert ti mind,nyájam egy vagytok a Jézus Krisztusban. En azt hiszem, hogy ez ma is igy lehetne. De hogy nincsen igy. csak az fogja tagadni, a ki nyilt szemmel nem akarna látni. Hogy a nyelv kérdése által mily magva vettetett el a belviszályoknak egyházunkban, arra kiáltó példát nyújtott épen a mult évben az úgynevezett tót gymnasiumoknak az elméknek oly nagy izgatottsága közt tárgyaltatott és bevégeztetett ügye. Bevégeztetett? Külsőleg igenis; e részben látszólag béke és nyugalom uralkodik egyházunkban. Bár belsőleg is igy volna! De hogy nincsen, tudja mindenki, a ki a viszonyokba mélyebben be van avatva; az tudja, hogy a régi zavartalan egyetértés, összetartás a hittestvérek közt oda van, hogy bizalmatlanság, gyanakodás fészkelte be magát szíveinkbe s távol tartja azokat egymástól. En érezve, hogy ez egyházunknak nem lehet javára, czélnl tűztem volt ki magamnak, a felmerült ellentéteket kiegyenlíteni, s a két táborra szakadt testvérek közt engesztelőleg, békítőleg működni. De hova tovább, annál inkább jutok azon meggyőződéshez, — nagy és mély fájdalmamra,— hogy reménytelen munkára vállalkoztam; hogy azon egymás iránti idegenkedést, mely most átjárja köreinket, emberi erő egyelőre nem képes eltávolítani. Pedig ez annál siralmasabb állapot, mert egyházunkban oly kimondhatatlan sok volna, az alkotmány, a közigazgatás, a. nevelés és oktatás, a szeretetben tevékeny hitélet, a belmissio stb. terén a teendő, javítandó, újjáalkotandó. S mindehhez fogni, reá gondolni sem lehet, mert az említett egymás iránti idegenkedés ólomsúly gyanánt nehezedik mindenütt akaratunkra, jó kedvünket elveszi, bátorságunkat megtöri, tetterőnket megbénítja. Talán, — mert Istennek útai megfoghatatlanok, — az ő bölcsessége által reánk mért közös megpróbáltatások fogják, mint inár nem egyszer, ismét azt eszközleni, a mit emberi szándék tenni nem képes: a megvédendő drága kincs körül bennünket a régi testvéri szeretetben egyesíteni. Addig is én igyekezetemet arra kívántam szoritani, hogy egyházunk, a mennyire reá hatásom és befolyásom kiterjed, legalább a külszakadástól megóvassék, hogy a szentek közössége legalább külsőleg fentartassék, s a tehetség tőlük meg ne vonassék, jobb időkben, — melyek, adja Isten mennél elébb viradjanak ránk! — belsőleg is ismét egybeforradhatni. Tudom, hogy az ilyen közvetítő szerep mennyire veszélyes is, hálátlan is; s mennyire csaknem kikerülhetetlen mellette, majd itt majd ott igen kinos helyzetekbe nem jutni. De én mindezt inkább el akarom viselni, mint sem letegyek a reményről, hogy oly dicső multu s miként azt magamnak képzelni szeretem, oly nagy jövőjű drága egyházamat az ön feloszlás veszélyétől, melyet neki ellenei már régen tesznek kilátásba, mégis meg fogjuk menthetni. Yajha e veszély tudatára ébrednének mennél többen; és vajha egyesítenék velem, ma is jövőben is, itt is másutt is, törekvésüket annak elhárítására! Ez volt az előlegesen mondandó. Most menjünk a részletekre. Első tárgy az legyen, mely a mult évi egyházkerületi gyűlésen is első volt és utóbb is jó ideig kiválókig foglalkoztatá az elméket, a túrócz-szent-mártoni gymnasium ügye. Mily változásokon ment ez azóta keresztül, tudva van. Én e változások egyes fokait fogom ezennel