Dobos János (szerk.): Egyházi Almanak az MDCCCLXII-dik évben (Pest, 1862)
60 MEGHALT TISZTVISELŐK vadhatásának szent hite s reménye kisérte he a főpásztort a dicsőült lelkek égi honába. A főpap földi viszonyainak, családi összeköttetésének leirása nem tartozik ugyan e lapok körébe : de közérdek jogosítja az utódok hálás emlékezetére azon ritka nemes lélekkel ékeskedett nőt, a néhai Ns. Major Krisztina asszonyt, ki mint dicsőült főpapunk 41 éven keresztül változatlan kölcsönös szeretet mennyei lánczával hozzá kapcsolt vándortársa, ötét a közügyek gondjaival folytonosan elfoglaltat, fáradhatlan szorgalmával, minden házi és családi gondoskodástól felmenté, a roppant munka terhe alatt naponként kifáradt hivatalnoknak szelíd kézzel törölgeté sürü izzadásait, s nyájas mosolygással emelő ki lelkét hivatalos gondjainak lesülyesztő tengeréből. A közérdek jogosítja méltányló elismerésre ároni családja minden tagjait is, — az atyai és anyai erényekben hasonmásaikká nevelt fiakat (Mihály, Károly, Ignácz) és leányokat (Karolina Fodor Pálné, Krisztina Hetessy Dánielné), kiknek a munka súlyával folytonoson küzdő atyán ernyedetlen tisztelettel s kegyelettel csüggö legbuzgóbb figyelme a főpásztor hivatalának terheit emelni segité. Boldog vala ezeknek körében üdvözült főpapunk, mert mig terhes hivatala, főként az utóbbi években felette rögös mezején méltánylással s tisztelettel, addig a családi élet bájos édenében folytonoson égi örömökkel találkozva futotta földi pályáját. A természet szokott törvényei nyomán, az erős testalkat, s a mindenkor nyúgodt kedély úgy tetszett mintha századig kiterjedendő földi életet biztosított volna számára. De nem igy volt ez meghatározva a sors urának könyvében. Megemésztő bajnoki erejét a reá súlyosult hivatalos munka és gond rendkívüli nagysága; s bár lelke nyúgodt kedélyét soha meg nem zavará, de teste életerejét kimerítő, leverő. Az 1854-dik évi Május 9-dikén d. e. 9 órakor, tüdőszélhüdésböl eredt háromheti sorvadás után, a föpásztor, kesergő családja ápolásai közt, a lelki szemei előtt megnyílt jobb hazának dicső képére felderült s égi mosolyra nyilt arczczal e földi életre nézve örökre elaludt. A hálás kecskeméti egyház, sőt e népes város minden hitfelekezeteinek összes tagjai vetélkedve adtak nagyszerű gyászünnepélylyel végső tiszteletet annak, ki élvén osztatlan szeretetük s tiszteletük legméltóbb tárgya volt. — Pormaradványait nyugtató sírboltját, melybe alig két év múlva, az 1856. Február 19-dikén elhunyt kedves neje is letétetett, a kecskeméti kegyes nők példás buzgósága, s hálás családja szeretete, még halála első évében, nagyszerű emlékoszloppal díszítő. — Emléke az ily igaznak örök életre érdemes! Tatai András.
