Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-04-09 / 15. szám

2. oldal.

nossdg vezetheti vissza oda, ahol volt. Ma is megvan a lehetősége annak, hogy a régi Magyarországot feltámasszuk, de ennek előfeltétele, hogy régi alkotmányunkhoz to • vábbra is ragaszkodjunk. Ez azt parancsolja, hogy elismerjük Ottó királyt törvényes királyunknak. El fog jönni az idő, amikor visz- szatérhet és elfoglalhatja őseinek trónját, azért, hogy a törvények alapján állva, régi nagy hazánkat ismét visszaállítsa. (Éljenzés.) Messze van még ez az idő, hiszen gyenge gyermek, de nekünk melléje kell állnunk azokért az óriási érdemekért, amelyeket atyja szerzett, melléje kell állnunk, hogy trónrajutását minél inkább biztosítsuk. (Helyeslés.)

Nem akarok beszélni azokról a hibákról, amelyek a múlt hónapokban történtek. A belső ellenségek, a belső gyávaság és határozatlanság is oka annak, hogy ide jutottunk. Bontsuk erre a feledés fátyolát. Kívánjuk, hogy az Isten irgalma segítse azokat, akik a királyt halálba üldözték. Szánjanak ők is magukba és lássák be, bogy Szent István koronája az egyetlen erő, az egyetlen fénypont, az egyetlen igazság, a mely bennünket ezekből a borzalmas időkből kivezethet. Az elmúlt három esztendő megmutatta, hogy az ország az elpusztulás felé halad, ha letérünk az ezeréves alkotmány útjáról.

Mély szomorúsággal szivemben teljesen átérzem azt, hogy milyen óriási veszteség érte országunkat, valamennyiünket lesújtva

állunk a tragédia előtt, de utam egészen tisztán áll előtlem : Istenért! Királyért! Hazáért! (Szűnni nem akaró éljenzés.) E mellett fogok kitartani.

Megemlékezni akarok még a királyi család helyzetéről. Nem vagyok elég szónok ahhoz, hogy ecsetelni tudjam azt a szörnyű állapotot, amelyben a királyi család az utolsó hónapok óta van, azért csak arra kérem a tisztelt választóközönséget, szálljon mindannyiunk szive szerencsétlen királynénkhoz és gyermekeihez, akik elhagyatva térdelnek a férjnek és atyának, a mi koronás királyunknak ravatala mellett. Egyesítsük mindannyian imáinkat, hogy a jó Isten könnyítse borzasztó sorsukat, hogy juttassa őket igazukba és jogaikba vissza. (Hosszas éljenzés.)

Milotay István beszéde.

A hosszantartó lelkes éljenzés után Milotay István v. nemzetgyűlési képviselő, a »Magyarság« felelős szerkesztője emelkedett szólásra.

Mélyen megrendülve és lesújtva annak a csapásnak irtózatos nagyságától, amely bennünket ért — mondotta — csak néhány rövid szóval próbálom kiegészíteni a gyásznak és kegyeletes megemlékezésnek, a hűségnek azokat a nyilatkozatait, amelyeket őrgróf Pailavicini György megtett.

A katasztrófa váratlanul sújtott le ránk, mint felhőtlen égből a villámcsapás. Katasztrófa nemcsak azért, mert megrendítette minden igaz magyar ember szivét, katasztrófa nemcsak ezért, mert az egyéni, családi szerencsétlenségnek igazán legnagyobbika, katasztrófa nemcsak azért, mert ennek a képnek a hátterében ott áll egy csapáitól és fájdalomtól halálra sújtott család, egy szerencsétlen asszony, egy királyi nő, mellette hét apró gyermeke, minden gyámol nélkül, segítség nélkül, baráttól és ellenségtől egyaránt elhagyatva, a megpróbáltatások sora előtt, — katasztrófa, nemcsak a maga egyéni jelentőségénél fogva, hanem megrendítő katasztrófa annál a súlyos csapásnál fogva, a kiszámíthatatlan következményeknél fogva, amelyet ez a szerencsétlenség a magyarság érdekei, a nemzeti függetlenség, a nemzeti szabadság, az integer Magyarország gondolatára nézve jelent. (Helyeslés.)

Tisztelt Polgártársaim, lehetetlen, hogy ennek a gyásznak pillanatában magunkba szállva mindnyájan, kivétel nélkül, tekintet, nélkül arra, hogy milyen politikai párthoz tartozunk, tekintet nélkül arra, hogy a mai politikai kérdésekre nézve mint vélekedünk, lehetetlen, hogy ne érezzük az egyetlenegy igazság nagys ulyát és el ne ismerjük, hogy

az a csapás, amely a királyi családot érte, nem családi, nem egyéni szerencsétlenség, hanem országos, nemzeti katasztrófa, amely oda sorozható a végzetnek rettenetes csapásai közé, amely a magyarságot, amely ezt a sorstól sújtott szerencsétlen országot oly sokszor érte. (ügy van.)

Az a koronás király, aki mostoha körülmények között hunyta le szemét, az a koronás király oly gondolatokat képviselt és olyan törekvéseket szolgált életében, a melyekbe egyesítette a magyarság millióinak közös eszméit és törekvéseit, ő volt az a király, aki a háború rettentő vérzivatarai közben a legelsőnek eszmélt rá a koronás fők közül a béke jelentőségére, aki először érezte a kötelességet, hogy kivezesse népét a háború pusztító viharából, aki mindent megkísérelt és mindent megkockáztatott, hogy az országot, a népet kimentse a háború rémségeiből. A végzet keserű rendelése volt, hogy a király ezt a na^y gondolatot, ezt a béke eszmét nem tudta megvalósítani. Ő volt az első uralkodó hosszú századok után, aki át érezte a magyarság jogos törekvésének igazságát, a nemzeti függetlenségre, az önálló magyar hadseregre való jogát, ő volt az első uralkodó, aki megértette a kor szavát s népe millióinak óhaját s kész volt a nemzet és ország érdekében olyan demokratikus politikát csinálni, amely az ország ügyeinek intézésébe belevitte volna a nép széles rétegeit.

Csodás utjai vannak a végzetnek. A magyarság kegyelete, a magyar nép millióinak szeretete imádságába zárta a nemzeti hősöknek nevét, akik évszázadokon át a magyar szabadság, a nemzeti demokrácia és nemzeti függetlenség ügyéért zászlót bontottak é* véres háborúkat vívtak, hogy visszaszerezzék az ország számára az elvesztett jogokat. Rákóc/i és Kossuth neve úgy él az ország millióinak szivében kitörölhetetlenül, mint olyan egyéniségek neve, a kik a magyarság előtt mérhetetlen érdemeket szereztek maguknak. Mindketten távol az országtól, messze idegenben, elhagyatva végezték pályafutásukat, anélkül, hogy még- egyszer viszontláthatták volna azt az országot, amelyért küzdöttek. Ezek a hősök, Rákóczi és Kossuth, harcban állottak azzal az uralkodóházzal, amelynek IV. Károly király sarja volt. Hát nem csodás találkozása a végzetnek, hogy a király is ugyanazt a sorsot szenvedte, ugyanazon célok és ér dekek szolgálatában, mint amelyek miatt Kossuth és Rákóczi kivéshetetlenü! beírták nevüket a magyar népmilliók szivébe ?! Mert nines kétség benne, hogy a koronás királynak azért kellett száműzetésbe menni, mert ellenségeink a magyar szabadság, a nemzeti függetlenség, az ország integritásának ugyanazt a megszemélyesítőjét látták benne, mint volt Rákóczi és Kossuth. (Helyeslés.)

A gyász, amely bennünket ért, csapás a politikai gondolatnak szempontjából is, amely az ország előtt a jogfolytonosság, a legitimizmus elvét jelenti. Ez az elv a koronás királyban összpontosult, de nem egy személyhez volt kötve. Abban a pillanatban, amikor a király lelke elszállt, ott áll a trónutód, aki a legitimizmusnak, a jognak, a területi integritásnak megtestesítője, melyért élni és halni készei^ vagyunk. (Éljen, zés.) A magyar nemzetet mindig a törvénytisztelet és a király iránti hűség jellemezte, ezért most is mutassuk meg, hogy a magyarság, amikor megmarad azon az utón, amely a legitimizmust jelenti, magyar hűséggel állunk a jogutód előtt. (Éljenzés.) Szivünkbe zárjuk a gyermek trónörököst, azuj királyt (Éljenzés) és kitartunk mellette, mint ahogy kitartottunk száműzött édesatyja mellett. (Hosszantartó lelkes éljenzés.)

Homonnay Tivadar beszéde.

Milotay beszéde utáni lelkes éljenzés csillapodtával jutott szóhoz Homonnay Tivadar, volt nemzetgyűlési képviselő.

Égyre vártuk — mondotta, — hogy a király visszatér és hozza az integritást; de hiába vártuk. Ét láttuk, hogy esapkodnak belső és külső ellenségeink Szent István koronája felé. Láttuk, hogy a megszállott

_ DOM/AMRHP

1922. április 9.

területek hatalmai: az oláhok, a szerbek, a csehek és a többiek, fokossal, fejszével csapdossák Szent István koronáját és örömtáncot járnak a szent korona felett. De mégis megvan a korona és hisszük, hogy ennek a régi fényét visszaadja az uralkodó, aki Magyarországnak ma még nem koronás királya, de igenis királya lesz. (Éljenzés.)

Nagyon szeretném, ha Dunántúl büszke népe, ha Dombóvár volna az első, amely felemelné szavát a kormányhoz, hogy ne féljen már senki a halott királytól, ne féljen senki IV. Károlytól, mert ő már csak volt és kívánja azt, hogy legalább haló porai magyar földön nyugodjanak. (Helyeslés.)

A határozat.

Homonnay indítványára a népgyálés egyhangú lelkesedéssel az alábbi határozatot hozta és utasította a pártvezetőséget, hogy azt a kormányhoz haladéktalanul juttassa el :

»A dombóvári keresztény ellenzék pártgyűlése egyhangú határozattal a nemzet lelkében élő annak a kívánságnak ad kifejezést, hogy az idegenben elhunyt IV. Károly apostoli király őfelsége hamvai Magyarországba szállíttassanak s az ország fővárosában, a budai koronázó temp- lomban helyeztessenek el nemzeti gyászpompa kíséretében örök nyugalomra. A gyűlés polgársága felhívja a kormányt, hogy a királyi halott hazaszállítása érdekében haladéktalanul tegye meg a szükséges lépéseket.«

Ima a halott királyért.

Offenmüller Zsigmond szentszéki tanácsos, plébános emelkedett most szólásra.

Nem politikai szavakat akarok intézni önökhöz — mondá, — csak arra akarom kérni a mélyen tisztelt választóközönséget, hogy most, midőn a koronás király annyi szenvedés, megaláztatás után ravatalon fekszik, kérjük az Ur Istent, hogy adjon neki örök nyugodalmat s mint ahogy szokás, midőn a család kenyérkereső atyja meghal, imádkozzunk a meghalt király lelkiüdvéért.

És ünnepélyes csendben, könnyes szemekkel és meghatott lélekkel kezdte a tömeg utána mondani az Ur imádságát . . .

Zárszó.

Dobszay János pártelnök köszönte meg néhány szóban az elhangzott beszédeket, kihirdette a fentjelzett határozatot és az ülést bezárta.

Feliirt a hallgatóság ajkán a magyar nemzet imája: Isten áldd meg a magyart és utána lassan megindult az emberfolyam ki a teremből, le a lépcsőn. Siratták a magyarok királyát . .

Gy ássf stenttssteletek.

A kormány intézkedésére megszűnt mindennemű mulatozás, elhallgatott a zene, a hivatalok hétfőre mfnd kitűzték a fekete lobogót és megkezdődött a hivatalos gyász is. 4 én szüneteltek az elemi és polgári iskolák.

1 A rőm. kát. templomban a püspöki körlevél értelmében 5-én volt az ünnepélyes gyászmise. Reggel 8 órakor az elemi iskolák tanuló ifjúsága számára mondottak gyászmisét, de az ünnepélyes rekviemet 9 órakor tartotta Offenmüller Zsigmond szentszéki tanáesos, plébános teljes papi segédlettel. Az istentisztelet végén felolvasta gróf Zichy Gyula megyéspüspök gyönyörű főpásztori körlevelét, melyet a gyászeset alkalmából intézett az egyházmegye híveihez. És láttunk sírni komoly családapákat, hallottunk zokogni asszonyokat és lányokat. Mind siratták a magyarok koronás királyát. . .

A templomot ez alkalommal teljesen megtöltötték Dombóvár hatóságai, testületéi és előkelőségei. Megjelentek : a. járási főszolgabiróság, Dombóvár és Ujdombóvár községi elöljárósága, a kir. járásbíróság.