Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-10-08 / 46. szám

Előfizetési árak: egész évre 300-— K, félévre 150-— K, negyedévre 75*— K, Egyes szám ára : 6 korona; pályaudvaron 6 K.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

Megjelenik minden vasárnap.

Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.)

bákba kényszeríteni hitünket és magyarságunkat ?

A katolikus nagygyűlés épen az utolsó percben adta ki a jelszót, hogy élünk még és élni akarunk. Ezer év óta bástyánk és végvárunk volt a katolicizmus. Hazát adott és hazát védett. Hitványságot kiperzselt a lelkekből s élniakarást öntött a nemzetbe. Tessék a történelem lapjaira rótt magyar sorsot végigkísérni, addig és akkor égett a nemzet felett a boldogság csillaga, mig hite és reménye volt a katolicizmus. Ha ez a kereszténység megfogyott, elposványosodott vezetőkben és vezetettekben, ha kisikkasztották az evangéliumi igazságokat a nagy közösség életéből, jött a kálvária-járás. Valahányszor sikerült emberi fifikával megingatni a keresztények tömegét, az egységét szétzilálni, a testvéreket farkasokká változtatni, mindannyiszor a keserű lélek csalódása zokogta be az ezeréves országot.

Az országos katolikus nagygyűlés e fontos, a magyarság szempontjából szükséges tanulságokat vetíti elénk. Egységes sereggé alakítja a magyar katolikusokat, kiknek útja máshol nem folytatódha- tik, csak a magyar rögökön s kiknek más fegyvere nincs, mint a kereszt.

Testvéreink! Erre az útra — mely a magyarság útja — hi benneteket az idei nagygyűlés toborzója.

A drágaság leküzdéséről.

A már elviselhetetlen drágaság szoros összefüggésben van pénzünk leromlásával. Ha megjavítjuk valutánkat, o'csóbban sze j rezhetjük be szükségleteinket is. Múlt hó l elején e lap hasábjain bővebben volt szerencsém kifejteni, hogy ennek gyökeres szanálása egyedül az aranyvaluta által lehetséges. Sajnos, ez a jelen helyzetünkben utópia, melyet külpolitikai okok miatt meg nem valósíthatunk.

Addig is azonban, mig ennek keresztülvitelére az alkalmas időpontot bevárjuk, minden módot meg kell ragadnunk, hogy pénzünk vásárló képességén javítsunk. Ne legyünk Fábius Cunctátorok, hanem lépjünk a tettek mezejére s tegyük meg azonnal azokat az intézkedéseket, melyeket később úgyis elodázhatatlanul végre kellene hajtanunk. Ez lesz majd az igazi radikális eljárás az árdrágítókkal szemben és nem a büntetés.

Nézzük tehát közelebbről, mi javíthat a valutánkon? Első sorban az, ha a pénzünk nem vándorol ki külföldre, hanem hazánkban marad. Más szóval, ha csak az égetően nél- külözhetlen dolgokat vásároljuk küldföldről, n íj minden más szükségleteinket itthon állítjuk elő. így saját magunknak lennénk az importálói. Megvan mindezekhez a szükséges jó anyaföldünk, melyre támaszkodva, tervünket keresztül is vihetjük.

Ezúttal csak egy pár dologra vagyok

Katolikus nagygyűlés előtt.

A magyar katolicizmus újra életet ad magáról az ország szivében három napon át. Nem egyszerű demonstráció lesz ez a kivonulás, nem is parádés körmenet, hanem az erő megmutatása, mely a katolicizmusban rejlik. Ha valamikor szüksége volt Magyarországnak erre a fentartó, egységet teremtő erőre, úgy napjainkban ugyancsak rászorul a csonkaország hányatott sorsa a sziklaszilárd alapon nyugvó kereszténységre. Nem is kell nagyon szemünket kerekre nyitanunk, hogy meglássuk a köröttünk pusztító nemzetrabló és léleksorvasztó eszmeáramlatok rohamos térfoglalását. A kishitüek csüggedt táborát nap-nap után szaporítja a hitetlenek hada, kiknek erkölcse, világnézete, vakondmunkija, lelki nihilizmusa, csak úgy ontja magából a fertő bacillusát. Ki merte volna csak egy éve is hinni, hogy nálunk újra diktálni merjen a hitetlenség nyílt színen, hangosan, a követelő ember arcátlanságával ? Ki gondolta volna csak álmában is, hogy a patkányvilág sirbahullása után újra felüsse fejét a demagógia őrült sátánhada s újra megkísérelje döngetni eszményeinket, katakomA hét arckép.

Irta: DÉNES GIZELLA.

Egy leányról beszéltek a társaságban. A rokonai várták vendégül s mint nj jövevény, rendkívül érdekelte az eseménytelen napokat kergető embereket. Valósággal fölélénkültek, ha róla voit szó. Hogyne ! Egy teljesen uj valaki, akinek nem ismerik a szokásait, az előnyeit, a hibáit, a hangját, a szeszélyeit, a botlásait, az egész egyéniség ismeretlenül izgató voltát. Lesznek délutánok, melyek újságot adnak a tea mellé; friss csemegét a már már kimerült társalgási tálcára. Azonkívül, az ismeretlen lány, valamelyes érdekes jelleget kapott az emlegetésekben. A családbéliek elejtett szavai szerint nagyon szép, nagyon kedves volt, háromszor is voit menyasszony és mégis harminc esztendőssé lett leányfővel. Szeszélyesnek/ szentimentálisnak, követelődzőnek és kissé hisztériásnak is tartották őt képzeletben.

Végül egyik leány nem bírta tovább türtőztetni kíváncsiságát.

— Arcképet mutassatok róla — kiáltott a háziasszonyhoz, aki nővére volt az érkezendőnek. — Kiolvasom az egyéniségét

Rövid keresgélés után ráakadtak egyre.

— Itt húszéves volt — mondta az asszony s az asztalra tett egy fakuló, barna képet.

Mindannyian föléje hajoltak.

Rendkívül megragadó női arc volt. Rajongó, lelkes szemek. Meleg, lágy vonások. És a bőr 1 Oly rugalmas, oly sima! A képen is élezhető volt a vér heves lüktetése. A száj szorosan összezárult és mégis az egész arc, az ajak, az áll, a szemek merő mosoly volt. A mindentudó, sajátsá gosan megkapó mosolyok. Amikor minden fűszál szép, minden hang muzsika, minden falevél forró tenyér.

A lány fölkiáltott csodálatában.

— Fogadjatok velem, hogy mikor ezt a képet csinálták Elláról, szerelmes volt. Amikor a fotográfus előtt ült, bizonyára a férfira gondolt, akit szeretett. Szinte kiabál róla : ugy.e szépnek találsz, ugy-e tetszem neked, úgy e csak engem szeretsz ? Nem félek semmitől — mondja — hisz fiatal vagyok, huszesztendős vagyok és te szeretsz. Nincs igazam?

— Igazad van — szólt a háziasszony. — Akkor volt először menyasszony.

A lány diadalmasan tapsolt. Az asszony legyintett.

— Csakhogy nagyon rövid ideig tartott ám Ella arcán ez a ragyogás. Egyetlen nap alatt eltűnt. Egy délután együtt ültünk a verandán s Ellának ismeretlen helyről levelet hoztak. Egy asszony irta, akinek Ella eddig hírét sem hallotta. A vőlegénynek volt valamikor a szerelmese s a \iszonynak következménye is volt, amiről Ella szintén nem tudott. Hogy is tudott volna ! Az ilyesmit úgy tudják ők eltakarni! Az asszony nagybeteg volt és Ella szívére bizta a gyermeket halála esetén. Ezt kérte a levélben. Ahogy olvastuk, Ella egy hangot sem adott. Nem sírt, nem beszélt. Csak az arca fakult, fonnyadt, összeesett. Olyan lett, akár a dér- csipte rózsaszirom. Végül fölkelt és magára zárta a szobáját. Micsoda ijedelem volt nálunk . . . Estefelé hivattuk a vőlegényt. Sápadozott, hebegett, magyarázkodott. Ekkor fölszakította Ella az ajtaját. Valami csomagot és a gyűrűjét nyújtotta a férfi felé.

— Soha, de soha ne lássam az életben — mondta neki — s azután újra magára zárta az ajtót. Hiába dörömböltünk, másnapig elő sem jött. Akkor is szótlanul tett-vett közöttünk. Én nem bírtam soká, sírni kezdtem.

— Ne sírj, az istenért ne sírj — si- koltott rettentő hangon. - Ah, a szerelem vagy őrületesen alacsony érzelem, avagy a férfiak alávalók. — És többet szólni sem voit szabad a szakításról. Ella nemsokára elment hazulról. Hivatalnok lett. Önállóan rendezkedett be. Mindenét a lakására pazarolta. Alig ismertünk reá. Gondolkozása, tettei teljesen megváltoztak. Addig oly szelíd volt, oly vidám, annyira naiv és hivő. Ettől kezdve ingerlékeny, dacos, nemtörődő és cinikus. Akkor küldte nekem ezt a fényképet.

— Küldöm, hogy megőrizd — irta — egy halolt emlékét. Mert az a valaki, akit ez a kép ábrázol, valóban meghalt. És e földön feltámadás nincs. Egy-egy érzelem elpusztulása esetén az akkori egyéniség is eltűnik. Az én rajongó, vidám, huszesztendős lényem is meghalt akkor, amikor meg