Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-07-02 / 32. szám

2. oldal. 1922. julius 2. vörös gazemberek uralmát. Ha erről emlé­kezek, meg kell emlékeznem még egy je­lenségről és pedig arról a szellemről, amely a hosszú hábora alatt hivatalomat és jegy zői karomat áthatotta, ez pedig volt a be­csületesség, tisztesség és a jogkereső kö­zönség ügyes-bajos dolgaiban az igazságos, pártatlan eljárás. Ennek tulajdonítható, hogy a forradalmak szennyes hullámai a dombó­vári járást nemcsak, hogy el nem árasztot­ták, hanem teljesen megkímélték. Ezeket a kincseket őrizzék meg és ápolják a jövőben is, mert az uj honalapi- tás csak ezen kiváló erényekkel biztosítható. Én nem búcsúzom önöktől t. Barátaim, mert, ha más hivatali beosztásban is, to­vábbra is az önök munkatársa és barátja ma­radok. Reám mindenkor számíthatnak ! ! Még egyszer hálásan köszönöm szere- telüknek és barátságuknak ékes bizonyíté­kát. Vigyék el szívélyes üdvözletem és kö- azönetemet az érdemes községi elöljárósá­goknak, kik a gondterhes nehéz időkben engem hivatalos ténykedéseimben minden­kor készséggel támogattak s ezzel megköny- uyitették nehéz feladataim teljesítését, tol­mácsolják ezt a község minden polgárának és elsősorban kedves családjaiknak. Isten velük ! Szévald beszédét az egyesület tagjai lelkesen megéljenezték, majd pedig, mint­hogy a rendkívüli közgyűlésnek egyedüli tárgya az alapitványtétel és a főbíró ünnep­lése volt — az elnök az ülést bezárta. A bucsuvacsora. Vasárnap este a Korona-szálló nagy­termében 200 teritékes, lelkes hangulatban «íköltött társasvacsora keretében búcsúzott el a dombóvári járás és Dombóvár közön aége volt főbírójától. Ott volt a járás és községek vezetősége, intelligenciája, polgár­sága, a kereskedő és iparos társadalom képviselői, szóval mindenki, akinek Szévald Oszkárt valamilyen vonatkozásban alkalma ▼olt megismerni. A vacsora alkalmával Szeitz József kurdi r. k. plébános búcsúztatta el az ün­nepelt uj vm. főjegyzőt a járás nevében. Hatásos szavakban kifejezésre juttatta a já­rás tiszteletét és szeretetét, amely mint az igazságosság és békesség, a justitia et par gyermeke a járás közönségét és fejét össze­fűzte. Utána Offenmüller Zsignaond r. k. plébános, szentszóki tanácsos, m:nt Dombó­vár hivatalos szónoka emelkedett szólásra. Ismert szónoki kiválósága fokozott erővel nyilvánult meg, midőn a távozó főbíró ér­demeit fejtegette, s az örömnek és bánat­nak vegyes érzelmeit tolmácsolta. Az álta­lános éljenzéssel és tapssal fogadott hivata­Egy nap Dobó István várában. Mikófalván voltam. Megnéztem a passió- játékot, nagy figyelemmel hallgattam a pa­lóc művészetet, gyönzörködtem a pompái kilátásban. De minthogy mindennek vége szokott lenni, a nap Mikófalván is leáldo­zott s mit tesz ilyenkor a nekibusult ripor­ter ? Zsebrevágja a jegyzeteit és egy fiaskó »egri vörös«-et utravalóul és nekiindul a keserves utazásnak. Direkció a dombóvári vasútállomás. Azaz, hogy előbb a mikófalvai. így cselekedtem — nem tehetvén más­ként — jó magam is. Felültem az egri vici­nálisra és épenséggel gyorsvonatnak nem mondható sebességgel sikerült a 2L kilómé­ternyire fekvő Egerbe két teljes óra alatt berobognem. Egerben aztán megálltam. Húzott ma­gához a város. Lebilincselt az a nagy da­rab történelem, a fájdalmasan dicsőséges magyar sors, amely itt minden kőről, min­den épületröl felénk tekint. Megszálltam, másnap pedig megtekin­tettem a kettős tornyu templomok városát Mert minden templomnak kottős tornya van. Úgy látszik ez itt tradíció. De minden temp­lom gyönyörű is. Talán ez is tradíció.- DOIWARI'HIRLAP ­los szónoklatokra az ünnepelt Szévald Osz­kár a követk ző nagyhatású beszédben vá­laszolt : Tisztelt Uraim ! Ha a szív telve van érzésekkel, az ajk elnémul. Ezeknek a szavaknak örök igazságát, hí valamikor, úgy most ezen ünnepélyes pillanatokban a teljes valójában átérzem. Azok a bensőséges, jóakarata szavak, amelyek az imént a mi aranyszáju plébáno­sunk őnagyságának, az önök hivatalos szó­nokának és a mi igentisztelt Szeitz Józsi barátunknak ajkairól elhangzottak, engem mélyen meghatnak, de én azokat nem ér­demeltem meg. Mit tettem ? Én csak hivatali kötelessé­get teljesítettem egy hosszú életen át és folytatom továbbra is életem fogytáig. Köz­pályán működöknek ezért jutalom nem jár, mégis, aki a közélet torén küzd és fárad, — nem titkolom — ha az elismerés bár­mely formájában jelentkezik, nagyon jól esik. Nagyon jól e^tek nekem is ezek a ki­tüntető kijelentések, melyekért fogadják szi­vem egész melegével Atérzett hálás köszö- neíemet. Hat évvel eze'őtt Tolaavármegye s igy az önök bizalma is a dombóvári járás élére állított. Jól jegyezte meg t. szónokuk, hogy a legválságosabb időben jöttem ide öaök körébe és a legszomorubb időket együtt töltöttük el. Épen ennek tulajdonítom, hogy miként az acél, az is a tűzben edződik, úgy ezek a lángba borult, idők hoztak bennün­ket közelebb, ismertük meg egymást jebban, szerettük és becsültük uagyra egymás tevé­kenységét. Mint egy nemes kő, melyet a munkás csiszol fényessé, ragyogóvá és mentül ügye­sebb a munkás kéz, annál melegebb tüze lesz és válik értékessé. Úgy voltam én i«, amikor ide kerültem. Járást még nem ve­zettem, csak melegen érző szivet, kitartott munkakedvet és nemes ambíciót hoztam. Az önök munkáskeze, támogatása, ritka odaadása aranyozta meg szerény munkás­ságomat, ez adott annak meleg tartalmat és tette azt becsessé. Ha minden jó indulatom és minden törekvésem, tetterőm és akaratom dacára sem érhettem el azokat az eredményeket, melyeket magam is szerettem volna s me­lyet talán önök méltán vártak tőlem ; — az nem az én erőim fogyatékosságának, hanem a rettenetes idők viszontagságainak tud­hatok be. Ebben a kitüntető barátságukban, mely* lyel a mai lakomán teljes és nagy számban megjelenni kegyesek voltak, abban a nekem és családomnak mindenkor feledhetetlen, A város pedig megállított, megfogta a lelkűmet és azt mondta: — Ember, le a kalappal. Itt ml gift rög szent. Ez nem olyan város mint a ícbM. Itt nem lüktet a modern élet vásári zaja. Itt jobbak az emberek, tisztább a levegő, kékebb az ég, itt templomban vagy, a ma­gyarság templomában. Felhaíadok a főszókesegyház sr.óiés lépcsőin. A hataimas római Szent Péter templomnak kicsinyített mása. Tiszta renais­sance -stil. Derü’t, világos templom, impo­záns, karcsú os zlopokkal. A gyönyörű szen­tély, a hatalmas, művészi kivitelű orgona, a kitűnő freskók és az értékes oltárkép, mind-mind olyan ünnepi érzésre hangolnak. Itt talán mindjárt jobb is lesz az ember, ha belép, vagy úgy érzik csak. És a ha­talmas kupola alatt olyan nagyon kicsike lesz az ember egyszerre. Parány, aki magát a világ arának, a természeti erők paran­csoljanak hiszi. Itt minden a bejárat hom­lokzatának arany betűit ismétli feléd: — Venile, adoremus Dominum! Innen első utam a magyar történelem dicsőséges emlékéhez, Dobó István várába vezet. Persze, csak rom. De igy is hatal­mas. Legalább öt méter széles falak tete­jén járok. De ez a fellegvár csak. A külső vár messze elhúzódott, a falmaradványok sejtetik a méreteket. De ki tudja, mennyi követ elhordták innét a dicső ősök praktikus gyönyörű szerenádban, amely tegnap este ablakaim alatt elhangzott és abban az ál­dozatkész alapítványban, melyet a járási Jegyző Egylet nevemre a mai napon az Or­szágos Jegyzői Árvaháznál tett, kijegecesedve látom elismerésüknek és ragaszkodásuknak nyilvánulását, egyszersmind mentalitását lá­tom és érzem az én közéleti működésem­nek, melynek mindenkori rugója az önzet­len, becaletes munka, a tisztesség és min­den érdemes ember segítése volt. Alig van Dombóvárnak intézméuye, melynek bölcsőjénél nem állottam és mely­nek vezetésében részt ne vettem volna. Ott is mindig a legtisztább szándék és jóakarat vezetett. Dombóvár nagyra hivatott, fejlődésre képes helye szeretett vármegyénknek s meglehetnek győződve, hogy magasabb ha­táskörömben mindent elfogok követni, bogy ezt a fejlődést minden erőmmel és képes­ségemmel elősegítsem. Én nem bncsuzom kedves barátaimtól, mert jól mondta az én nagyon tisztelt Zsiga barátom, hogy mi nem válunk el, ez termé­szetes is, mi csak távolabb fogunk élni egy­mástól, de szivemben, érzésben és gondo­latban ezután is együtt maradunk és uj be­osztásomban együtt működünk. Búcsúzni csak akkor fogok, ka alko- nyodik életem napja, ha megnyúlnak körü­löttem is az árnyékok s mint az elfáradt vándor, pihenésre vágyom. De amíg erőim és képességeim teljét bírom, kötelességemnek tartom dolgozni és résztvenni az uj honalapitás munkájában azzal a munkakedvvel és erővel, mely min­den magyar hazafinak szent kötelessége és azzal a jelszóval, hogy : »Alázattal az Isten előtt, önérzettel és felemelt fővel az embe­rek előtt.« Fogadják mégegyszer hálás kőszöne- temet és baráti kézszoritásoaat! Az ünnepelt beszédét hosszantartó, lelkes éljenzés és taps követte. De az üd­vözlések és pohárköszöntök hosszú sora következett még. Máté Károly főgimn. tanár, a Dombó­vári Társaskör titkára, mint a Társaskör elnökét köszöntötte és méltatta a társadalmi téren való működését. Illés Gyula községi főjegyző Szévald Oszkár nejére emelte po­harát. Ivanich Antal gyáros, az Ipartestület elnöke, az iparosság nevében búcsúzott. Dr. Riesz József szellemes toasztjában ba­rátainak érzelmeit juttatta kifejezésre. Köz­ben Offenmüller Zsigmond a földműves- társadalomra mondott pohárköszöntőt. Szeitz József az egyházak és az állam kölcsönös megértését hangoztatta. Horváth László szakcsi főjegyző az új főszolgabírót, Kenézy Lászlót üdvözölte. Majd ismételten Szévald utódai a házak építőséhez ?! Benn a vár­ban van a katonaság kaszárnyája, a kálvária és annak környékén szabad sétahely. Fel­kapaszkodom a legmagasabb pontra. Onnét nézem csak meg igazán az Eger-folyó völ­gyében elterülő gyönyörű várost, melyet a Bükk-hegység nyúlványai vesznek körül. A sok templom mellett azonnal feltű­nik as érseki lyceum a csillagvizsgálóval és az érseki palota, a törvényház, a város­ház és más szép középületek. Érdekes az ellentét: a komor ősök és a szép unokák egymás mellett. Mert ezek a komor ősi falak sokat tudnának mesélni. Ezek látták Dobé István hősi várharcát. Látták a visszavonuló törők támadókat. Szemtanúi voltak az egri nők legendába illő hősiességének. Hallották Bá­lint pap buzdító beszédét, aki ott veszett el a Tömlöez-bástyán a diadalmas végső tu­sában. Ezek örültek a magyar hősiességnek, de végig szenvedték a hossza török jármot is. Sokat kibírtak, pedig az idő vasfoga ugyancsak megőrölte őket. De nemcsak az idő, hanem a mai kor szelleme is. Az egri harcok legnevezetesebb színhelyét, a Bolyki bástyát feláldozták 1910 körül az épülő putnoki vasút kedvéért. Nem győzök betelni a vidék szemléle­tével. Hol a hatalmas, modern épületek, hol az apró pirosfedeles házak kötik le figyel­memet. Ott van ezek között az egri reme­tének : Gárdonyi Gézának is a házacskája.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents