Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-06-25 / 31. szám
III. évfolyam Dombóvár, 1922. június 25 31. szám Előfizetési árak: egész évre 100*— K, !fiéié*re 50*— K, negyedévre 25 — K. Egyes «Kim ára : 3 korona; pályaudvaron 3 K. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon: 40. szám.) A virös szegfű és a magyarság. Az első döbbenetét az összeülő tíemzetgyülésből az a huszonöt vörös szegni röpítette szét, mely ott illatozott a szociáldemokraták kabátján. Nem akarunk rémeket idézni, amikor ennek a vörös tüntetésnek érdemleges jelentőségét felvázoljuk, hála Istennek, még a magyarság nem jutott el odáig, hogy kétéves küzködésünk szétmorzsolódott volna s a kunbéláék boldogító szovjet- országa hálózná be újra a lelkeket. De nem lehet némán és szemlesütve napirendre térni a szociáldemokrata képviselők első intrádáján, amely a pökhendiségen és vörös fitogtatáson túl, jó adag emléket kavar elénk a múlttá vált proletárvilágból. A nemzetgyűlés első ülésén a szociáldemokrata-csoport ugyan nem a kalapácsos ember fegyverével lépett a magyarság elé, de ne hígyje senki naivul és könnyelműen, hogy a szociáldemokrata szegfűk színéből és illatából hiányozna a vörös arzenál romboló kalapácsa. Azoknak az elvtársaknak gomblyukában tüntetőén virító szeglük azt igazolják, hogy a nemzet egyetemessége éppen azt nem óhajtj a amunkásság képviselőitől, amit a magyar munkásság tömegeivel együtt sóvárogva vár itt mindenki: a jobb falat kenyér és békésebb élet politikáját. Azok az urak — vagy ha tetszik elvtársak — a vörös szegfű jelvényével csak az osztályérdekek hangos és brutális I szószólói lesznek, pedig tudjuk, hogy csonkaságunk mindent inkább kiheverhet, csak a széttagozást, a társadalmi osztályok szétrobbantását nem. Nekünk ma mindannyiunknak a közős cél szolgálatában az összmagyarság sorsát kell feljavítanunk s ebben az emberfeletti harcban testvérként kell egymás mellett állni munkásnak és tisztviselőnek, földbirtokosnak és napszámosnak, milliomosnak és koldussorsban ten- gődőnek. Ha ezekben a válságos órákban a szociáldemokrata képviselők csak azért beszélnek, hogy a szervezett munkásság tömött sorait a polgári és történelmi osztályok ellen felsorakoztassák, akkor itt lesz harc, lesz gyűlölet-élet, lesz terror és pusztulás, de nem lesz béke s nem lesz fehér kenyér, olcsó cipő és tisztes ruha. Egy másik nem éppen jelentéktelen dokumentumra is rávilágít az a huszonöt vörös szegfű: a magyar társadalom szervezetlenségére. A magyar betegség tüneteinek hű kifejezője az a huszonöt vörös szegfű, ügy látszik, a polgári elemeknek^ nem volt elég a forradalmi lecke tanulsága, mert most is bebizonyította, hogy nem tud testvér lenni, nem tud magyar lenni, nem tud öntudatosan, tömött sorokban harcolni. ^Széthullott a magyarság ereje, mint az oldott kéve. Ha a magyarság élni akar és nem a vörös szegfű égisze alatt átcsapni a forradalmi irányzatra, akkor — még nem késő, lépjen akcióba a széthúzás átka helyett és teremtse meg a magyar egység frontját, a vörösszegfüs elvtársakkal szemben. így még élhet és megállíthatja a vörös szegfű oltalma alatt harcra kész vörös kalapácsnak romboló munkáját. Silbak. Mi lesz a határhiigazifásókkal? Irta; Szörisey József a Magyar Nemzeti Szövetség «rszágos Igazgatója. Megnyíltak újra a parlament csarnokai, a nemzeti akarat szószólói előtt. Nekünk, kik a nemzet szivén tartjuk a kezünket, és aggódva figyeljük annak minden dobbanását — mint az orvos a halállal vívódó betegét — ebben az ünnepélyes pillanatban volna néhány megszivlelésre méltó, komoly szavunk a nemzetgyűléshez. Egy komoly kérdésről van szó, mely minden pártpolitikai tusakodáson felülemelkedve kétségbeejtő módon keresi a nemzet szomorú igazságát, kopogtat a szivek ajtaján és bebocsájtást kér azok leikébe, kiknek joguk van az ország házának megszenteli küszöbei mögött dönteni a nemzet élete és halála fölött. Mert a szóban levő kérdés számukra csakugyan az élet és halál kérdése most. Mindnyájunk előtt ismeretes az a szomorú tény, hogy az ántánt a trianoni békeszerződés aláírása, majd annak ratifikálása miatt a magyar nemzet leikéből kilobbant felháborodást azzal igyekezett lecsen- diteni, hogy a békeokmány igazságtalanságainak kiküszöbölésére bizottságokat küld ki hozzánk is, akik pártatlanul, igazságosan vizsgálják meg a jóvátételi és határkiigazi. tási kérdésekben felmerülő sérelmeket 4 ____________________________ í Fe ltámadunk!... Judés elárulta, gazok megvetették, A tövis koronát a fejére tették. Gyűlölték, csúfolták, meg is ostorozták, Pilátusi szóra átkozva hurcolták, Szavát sem hallgatták az álitéletnek, Vakon ordítozták: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!“ Kálvária útját — fel a Golgotháig, Roskadozva járta. Mindenki gyűlölte, mindenki gúnyolta, Senki meg nem szánta. Ruháját feloszták, fel is feszítették, Csúful két latorhoz a középre tették. Eltemették végre s szikla-sír szájánál Katona vigyázott . . . Mégis feltámadott. Judésunk volt nekünk köröskörül minden; Nem volt egy barátunk, mai napig sincsen. A földre tiportak, meg is ostoroztak, Kiket szerettünk, az árulók közt voltak. Igazságot osztó bírák nem ítéltek, Mégis ordítozták: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!“ Levágták karunkat: oda szép Erdélyünk! Oda Bácska, Bánát . . . Rákóczi országát bocskorok tapossák, Szemünket is vájják. Nem szeretik azt sem, hogy még most is élünk, Nem nézik, hogy ömlik ezeréves vérünk. . . . De majd bejnalodik, eljön majd az ünnep, Mikor felkel napunk. Mikor feltámadunk 1 P, F. Kéfareu királynő. Irta: Pongráoz Károly. Történt pedig ez egyszerű eset Pápa városában, egykoron, régen, mikor a fenséges Mária Terézia asszony országlott hiv népei felett. Történt pedig minden fáradtság Estehányi Katóért, ki a városban a i legpompásabb leányzó vala, úgy termetre, mint arcra, mint pediglen kedvességre legjobban tetszett minden Fiatalnak. Ez vala éppen a baj. Mertha csak Csabai Mohos Gyuri érzett volna jó szívvel iránta, akkor egészen rendjén futottak volna a dolgok. De mivel, hogy Zöldi Vass Adorján nemkülönben vala, tehátlan elkezdődött a reberució, mely nemcsak a kollégiumot tartá állandó izgalomban, hanem még a városnak számos jós?ívű bácsiját és nénijét keveré többször izgalomba. Legérdekesebb még az volt, hogy a lány, a szépséges Estefányi Kató mindkettőt egyformán tartotta. Beszélgetés, sétálgatás, avagy tánc és más mindenféle helyzetekben mind a két jeles ifjúnak ugyanazon mértékben mutatá jószívveli voltát. Mert jeles férfiú vala mind a kettő. Jóformán nem is különböztek egymástól. Mindkettő magas, szálas, derék gyerek, barna hajak szerényen csapódott hátra. Egyaránt igyekezkedtek a tanulásban. Egész város örömmel hallgatta az orációikat, amiket nagy ünnepek alkalmával mondottak. Mindkettő a szivekhez beszélt, mindkettő erőteljes, messzecsengő bariton hangon. És mind a kettő gazdag fiú volt. Gyurira kétezer sikföldi termő, Adorjánra kétezerötszáz dombos hold várt, ha majdan kikerül a kollégiumból, ahol az utolsó év utolsó idejét morzsolták immár. Ők maguk jó cimborák voltak. A lányról kevés szó folyt közöttük, ami folyt, az is nem vetélkedésből folyt, hanem együtt beszélték meg a megtisztelés módját. Sohasem I vitt Adorján virágot anélkül, hogy Gyuri- | nak ne szólott volna róla. Gyuri sohasem ment Estefányiékhoz, hogy Adorjánnak ne szólna. így folytak a dolgok nemes Pápa városában egyszerűen, de nem csendesen.. Mert mindenki nagy kíváncsisággal volt az iránt, vájjon melyiknek nyújtja a kezét a szépséges Kató. Mert, hogy kettő közül egyiknek, az bizonyos volt, más esetek föl se vetődhettek, nemcsak mivel akkortájt kevés volt a házasodó legény és sok volt a leányzó, hanem Katóról is tudták, hogy minden kedvessége dacára, csak Adorján és Gyuri felé hajlik. Ez legjobban akkor
