Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-04-16 / 16. szám

1922. április 16.

15. oldal.

Sorsok.

Irta: Novotny Andor.

Halk szivverésü, álomba ringató, koraőszi alkony lopakodott lábujjhegyen az aranysugaru, késő délutánba.

Ágh fáradtan bandukolt fölfelé az ismeretlen, elhagyott ösvényen, s mig körülötte az alkony ritmikus, lejegyezhetetlen lélekzése hullámzott, őszi kikericsként elő- bujó emlékei, vágyai, versengve szálltak az égre lehelt hólisztaságu, finom rajzu, kis bárányfelhőkkel. A haladó délután reszketve hozta az utolsó napsugarakat s az ősz csendesen, vigyázva kezdte kiteregetni himes, nagy fátylát, mely hervadttá teszi a virágot, bágyadttá a sziveket, lemondóvá a szerelmet. Végtelen csend ömlött el a tájon, melyében csak az emlékek, csak az elszállt és soha vissza nem térő múlt arany csenge- tyüje csengett.

Az ösvény hirtelen elveszett s a férfi megállt. Körülnézett. Mellette rejtelmesen zsongott sárguló és aranyló levelii fáival a Bakony, előtte tarka hegyoldal élénk színei viaskodtak a győzelmes ősszel s a láthatár szélén a csodás Balaton sejttette azúr kékségét. Gyönyörű és mégis fájó volt a táj, -— a Szépség, a tökéletes Harmónia okozta öröm, a fájdalom vibrált aj férfiban. Körülötte minden mozgott, minden élt, lágy illathullámok csapdosták sápadt arcát, halk, susogó zsongás fokozta vére vad lüktetését, de ő fáradt volt, pihenni vágyott és kimerültén dőlt a sárgával átszőtt zöldes gyepre. Hanyatfeküdt. A Bakony boldogan fürdőit a napsugarak csillogó aranyában, mint boros ember a hideg hajnalban s a felhők egyre gyorsabb iramban szálltak dél felé, mintha , futnának a beálló alkony elől . . .

Ágh figyelmesen nézte a vad iramot s eszébe ötlött, így szállnak el percről-percre az illúzióink, a gyermekkorunk óta telhal mozott hitünk, bizalmunk, reményünk, igy repül el az elképzelt, csillogó boldogságunk s igy foszlanak szét életté, közönséges szürke emberekké régi-régi meséink ragyogó királykisasszonyai, délceg királyfiai . , . Ta- vasszai ő is azt gondolta még, hogy királyfi s hogy megvan már a maga ezüstös-aranyos ruháju, dobogó szivü, szerelmes szemű királykisasszonya, akivel végig hajózza majd az élet rózsaszínű és napsugaras meséjét, — de azóta sok felhő és sok perc szállt el, sok mindent vittek magukkal, sok minden elmúlt és most már csak a múlt muzsikál...

Tavasszal, különösen az ilyen halódó délutánokon azt. gondolta, hogy az élet csak mese és igy lesz ez örökké. Nappal igyekezett még csak nyugodtan maradni, de ha eljött, ha beköszöntött az alkonyat, szive már nem bírta s majdnem a torkában lüktetett. Ilyenkor mindig együtt sétáltak, együtt beszélgettek, együtt, nevettek, a lány bizalmasan, melegen, ő kiszáradt torokkal, vágyakozó«. S egy-egy ilyen séta után mindig azt gondolta, ezután már nem jön, ez- , után már nem jöhet semmi és mégis minden egyes délután egy fokozás volt. Ájelennek, a percnek élt csak, a múltra norn ért rá gondolni s a jövővel nem törődött. Napsugarasnak, aranyosnak látott akkor mindent.

A délutánok kedvesek voltak, átnevették, elbeszélgették azokat és egy nap, amikor nagyon halkan, vontatottan folyt már a szó, mikor szürkés, szerelmes ködök száll - tak a földre, valahogy egymásnak szédültek és megcsókolták egymást. Nem volt ebben a csókban semmi, nem volt hosszú és tüzes, de mégis mindketten érezték, hogy ez az, ezt Keresték eddig, ez az igazi. Azután tovább beszélgettek, mintha misem történt volna, mintha a csók bele tartoznék a mindennapos, délutáni prograraimjakba. A szivük tán hevesebben dobogott, de az embereken már njra tudtak kacagni.

Mindennap találkoztak, szívták egymás lényét, lépésük összeszokott, alakjuk eggyé simult és beszédük furcsa, gyors és szak- gatott lett. Csak félig mondták ki a szavakat, (minek is folytatni, mikor a másik úgyis tudja -a végét), elértették egymás célzásait, másról beszéltek, de egyre gondoltak és a mondat közepén néha ok nélkül gyerekesen felkacagtak. Tudták, hogy min kacagnak, ez mindig olyan közel hozta őket egymáshoz.

A jövőről sohse eá'ett köztük szó, ők mindig csak a jelent élvezték s csak annak éltek. Irtóztak attól, hogy a házasságukról beszéljenek s egy napon minden előzetes megbeszélés nélkül tudtára adták a világnak, hogy jegyesek. Senki sem csodálkozott.’ ezen, senkinek nem volt ez újság. Nyár lett ekkorára és változás mindössze annyi történt, hogy ezúttal az emberek előtt is karonfogva jártak, ha kedvük jött erre. Barátság volt a viszonyuk, melynek mélyén ott lobogott a szerelem s életük nagyon sok kis szála fűződött, fonódott egybe. Ázt gondolták, hogy mese az egész és ha együtt voltak, a valóság csakugyan színesebb is volt a legdusabb és legszebb álomnál.

Egyszer aztán mégis történt valami, ami megzavarta, széttépte a barátságukat, elűzte a csöndes, nyári alkonyok és a lelkűk zavartalan harmóniáját s ami tragikussá tette a szerelmüket. A barátság szétfoszlott, mint a tavaszi mámor s ekkor látták csak, hogy mennyire szeretik egymást, ekkor tudták meg, hogy szerelem volt az, ami any- nyira összefűzte őket.

ügy történt, hogy Ágh hivatalos volt egy vacsorára s bár távol akart maradni, a lány kérésére mégis elment. A szeparéban, hol már várták, épen róla beszéltek, mikor a pincér oda kalauzolta. Csupa megszokott kíváncsiságból állva maradt s előrehajolva hallgatta, mit is mondanak, hogy a kellő pillanatban a'kalmas végszóra, mint élő pointe léphessen be.

Hallgatódzott, de már nem őt, hanem menyasszonyát emlegették. Valaki durván felkacagott s neki megdobbant a szive. Be szeretett volna rontani, elhallgatatni a durva kacagást, nem hallani semmit, de moccanni sem birt. Odabent pedig szélesen részletezve beszélni kezdett valaki egy kalandot, melynek a leány volt a főhőse. Ágh szinte látta az arcokat, elképzelte, hogy kéjelegnek most bent és nem bírta tovább. Berontott. A többiek ijedten felugráltak, ő pedig egyenesei! nekirohant a beszélőnek. Lefogták. Azután nem is tudta, mi történt. Arra emlékezett még, hogy a nagy zűr-zavarban valaki karoníogta és hazakisérte, de arról, hogy mit csinált az éjszaka, mi járt az eszébe, aludt-e, vagy járkált, hallgatott-e, vagy önmagával beszéli, halvány fogalma sem volt.

Másnap találkozott a lánnyai. A köszöntése halk és szomorú volt. Egyideig szótlanul jártak egymás mellett, lépteik valahogyan nagyon furcsán toppantak s a kezük csak nem akart összeérni. Végre a lány kezdte.

— Miért olyan rossz kedvű Ahäor ?

B á n t j a 1 á n valami? • \

Ágh habozott, nem tudía, mit feleljen, elmondja-e a tegnapi estét, vagy hallgasson. De tud e majd naiigatni, tud-e erről sohasem beszélni, hiszen nem igaz, világos, hogy nem igaz, hogy hazugság az egész s mégis égette, kínozta a ..tegnap“, azt hitte, hogy a homlokára van Írva minden gyötrelme, kétségbeesett tusája, bizonytalansága. Es várt . . . várta, mit fog szólni a lány.

— Na beszéljen, hiszen látom, hogy bántja valami, hogy hallott valamit . . . tán csak nem — rólam . . . hogy nem akarja elmondani — és elpirult.

Ágh még mindig íusakodott, szólni is akart, meg nem is, végre hirtelen, gyorsan és reménykedve beszélni kezdett. Idegesen, tompán csengett hangja.

— Igen Giziké! Magáról beszélt vaiaki tegnap, magát emlegette és borzasztókat mondott. A gazember! Neki rohantam, de lefogtak. Tegnap sikerült elmenekülnie, de máskor . . . máskor nem fog kisiklani a kezeim közül és akkor majd leszámolok vele.

A lány hallgatott ; Ágh hangja könyör- gővé vált.

— És bocsásson meg, hogy . . . hogy azt elmondtam magának, de el kellett mondanom, bocsásson meg, hogy szennvt és piszkot és hazugságot hozok fel maga előtt, de úgy rámnehezkedett mindez, úgy a szívemre hengeredett, hogy el kellett mondanom, hogy nem bírtam hallgatni . . . Giziké! Ezen az éjszakán úgy kínoztam magamat,

úgy kínlódtam, mint soha tán senki még! Nem volt lázam és mégis félrebeszéltem, nem voltam beteg és mégis összetörtem . . , Küzködtem, harcoltam az éjszaka, a hazugság .ellen, ketté váltam és önmagamat marcangoltam, beíeordítottam a sötétbe, hogy hazugság, rágalom az egész, nem igaz belőle semmi és mégis kimerülve, legyőzve dőltem le reggel ... Ne haragudjék, hiszen én tudom, hogy maga tiszta, ártatlan, hiszen én vakon hiszek, bízom magában, mint az Istenben, de módja, vagy intsen legalább, hogy nem igaz, hogy hazugság, amit magára fogtak, hogy ocsmányság, amit tegnap hallottam, mondja azt: „nem igaz“, hadd vágjam szemébe, hogy gazemberek, hadd üldözzem ki őket a becsületes emberek közül!.. . ügy-e . . . úgy e . . . nem igaz ?

A lány még mindig nem felelt, össze- szoritotta ajkait, maga elé nézett s csendesen ment előre.

— Ugy-e, hogy nem igaz, ugy-e, hogy hazugság ? — könyörgött Ágh.

— Nem! — tisztán, élesen mondta ezt s felnézett. — Nem !

Ágh megbőkölt, lélekzete elállt. A nagy csendben hallani lehetett a szive dobogását, tűzkarikák táncoltak a szeme előtt s azt gondolta, álmodja az egészet.

— yNem ! — ismételte harmadszor a lány s megtörtén, szomorúan a férfi szemébe nézett. — Nem, — mondta halkan, de ez a halk „nem“ tompa, erőtlen sóhaja világosat romboltsdöntött összeÁgh lelkében.

Fájdalmasan kapott a levegőbe, mint hivő, bizakodó kisgyerekek a csillogó szivárvány után, de csak a semmit szorította össze kezeiben. Nem is hallotta mit beszél a lány, nem tudta, mi történik körülötte, csak előre nézett, előre a jövőbe, mely fájó, felépithetetlen romokban meredezett feléje. Majd nyöszörgést hallott, mintha a romok közül nyöszörögné valaki a segítséget s megismerte a lány hangját

— Igen . . . igazat hallott . . . nem hazudtak magának . . . Eleinte, mikor jobban megismertük egymást, mindig el akartam mondani magának, de a kacagása megakadályozott . . . Jókedvűéit voltunk mindig, mint két, tökéletes, hibátlan ember állottunk egymás előtt, gúnyolódva néztük a többieket s bár a titok egyre ott rágódott a lel- kemen, féltem beállani abba a csapatba, melyet annyira megvetettünk, melyen any- nyiszor nevettünk . . . Maga tökéletes, hibátlan ember volt, én nem ... én csak igazi ember voltam, sokra vágyódó, sokat csalódott és kissé beszennyezett... De maga mellett elfeledtem lassankint ezt is, a tökéletességéből, a hibatianságából átragadt va- " lami rám is!..-. . És nem is gondoltam az után as egészre, nem is jutott az eszembe soha, eimult, elszállt, mint a többi akkori vágyam . . . Maga mellett, elfeledtem az egészet, maga el feledtetett velem mindent . . .

Különben is rendes, sablonos történetke volt csak, tizennyolcéves vágyakkal, lányos álmokkal, az ismeri. íüzes udvarlóval, az átlagnál valamivel több bátorsággal s egy hosszú, azóta százszor megbánt délutánnal. Nincs is mi elmondani való ezen . . s az egészen ... és mégsem tudta» soha elmondani . . . Százszor is elmondtuk egymásnak, hogy félre az álszeméremmel, nincsen különbség férfi és nő között, hogy mindenkinek a vágyai szerint kell élni s mégis tudtam, ha elmondanám magának, nagyon fájna s nem tudna megbocsátani. S igazam volt . . .

Ágh kínlódva keresett s kutatott szavak után, de semmi sem jutott az eszébe. Egy pillanat alatt omlott össze benne minden, eddigi hite, állítása meggyőződése s csak most látta, mennyire hamis és távoli vágányokra terelődött az egész élete. Hiszen férfi volt, férfi, aki mindig úgy érezte, hogy mindent meg tudna bocsátani az asszonyoknak, a lányoknak, de mikor egyszer csakugyan meg kellett volna bocsátani, — hát nem tudott.

Válasz helyett nehezen sóhajtott, a lány pedig folytatta.

— Nem tud megbocsátani, pedig.semmi sem történt azóta, semmi sem változott.. .

— Semmi sem történt és mégis . . . mégis nagyon sok jött közbe . . .