Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-04-16 / 16. szám

VI. évfofya m. Dombóvár, 1922. április 16. 16. szám. Előfizetési árak: egész évre 100-— K, félévre 50-— K, negyedévre 25-—- K. Egyes szám ára : 3 korona; pályaudvaron 3 K. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szent-László-tór 18. sz. Kiadóhivatal és ngomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.) Milyen a mi husuétunk? A húsvéti virradat sötét lelki hangulatban köszönt a magyarságra. Az elhallgatott magyar harangok s az elaltatott lelkiismeretek nem akarnak felcsendülni. A politikai élet ködös és riasztó árnyképekkel átszőtt keresztmetszete mögött ott settenkedik a múlt kegyetlen em­lékű rekvizitumaiból a választási harcok halhatatlan destrukciója s mint valami csufarcu démon meg­üli a lelkek millióit s békóba veri a szabadnak hitt magyar nemzetet. Ki merte volna elgondolni is, hogy visszajöhessen a régi rezsim min­den kóros és káros avultsága s a nagyszerű feltámadásunkra ilyen időelőtti lavina gördüljön ? Látszó­lag a közönyös szem előtt most harc nélküli tespedés gunnyaszt és szélcsendes időt jelez a politikai hőmérő. De ki hiszi, hogy ez nyu­galmat is rejteget magában ? Ki vállalja, hogy a magyar nemzet gyásza miatt lefojtott politikai harci zaj valóban a nemzet egyakaratu beletörődését jelenti a dolgok egy­séges rendjébe. Ki lesz a felelős s ki lesz a nagy igazságosztó a tö­mérdek felelőtlenségért és igazság­talanságért ? A magyar nemzet ösz- szesége nem lehet. Hiszen mi va­lamennyien rohanunk abba a hall­gatag fásultságba, mely rémesebb az ellenszegülésnél és vélemény­nyilvánításnál. A magyar nemzet tömege hogy tengetett existenciá­»—■ ii ■■■in Halk elégia. Ó elefdníi fakó falu zárda Te dajkáltad a bánat Ányosát, Ki könnyet hímzett a hús holdsugárba S reményt rímelve várta városát. Celládban másolt bús epistoldra Titkos csillagról halk elegiát. Itt betűzte: Budára visszavárja Egy kisded csapat s az öreg Virág. ó elefánti száműzött s te klastrom, Látod, velem már nincs is, ki virrasszon S oly hűs a magány s a magyar rengeteg. Itt elmaradoz barát, epistola, A nyár az Őszbe csüggedve visz tcva S rímmel reményre már nem is csengetek: KOCSIS LÁSZLÓ. ját mentse és biztosítsa — mint a jelek máris az áprilisi égre Írják — nem akar asszisztálni s nem is ta­nácsos neki politikai súlyával. Hogy micsoda következmények hárulnak emiatt a nemzet vezetőire, ma még nem lehet lemérni, csak sejteni tudjuk becsületes lelkiismeretünk tiltakozó érzésével. Van egy másik reménységet elfojtó észrevételünk a húsvéti ránk- virradásban. Ez már nem honi po­litika és hazai fájdalom, ez az ész­leletünk odasorakozik a többi béke- ak tának elk eresztelt fércmunka közé. Hiába, nem tudjuk másnak ne­vezni a genuai konferencia elé vitt ügyünket, amelynek sikeres ke­resztülvitelében annyian bíztak a magyar optimisták között. És mit látunk a tárgyalások bevezető ak­kordjaiban ? Nincs benne semmi bizalom, hogy a külvilág íelé for­dított helyzetünk gondja, bizony­talansága, tehetetlensége valamit is enyhüljön. A felhőkárpitok nagy­pénteki feketesége nem akar fel­szakadni s a magyarság keresztjé­nek árnyéka úgy hull reánk, mint az itéletes kéz napfényt és husvé- tet eltiltó parancsa. Magyarságunk puszta szigetén eszméink és keresz­ténységünk megfogyatkozott hité­vel csak állunk megkövülve, zsib­badtan. Országhatárok romjai kö­rülöttünk, Európa szivében részvét­nélküli közöny, kisantantnak jegye A dörgösi cipész. Írta: Cslt« Károly. Negyven esztendővel ezelőtt, húshagyó­kedd reggelén úgy az alszegi, mint a föl­szegi kutaknál, csoportba verődve tárgyal­ták a dörgösi leányok és megyeoskék a nagy eseményt. — Hallottátok, Zsuzsi, Mári ? .. . Haza kötözött a bugyogós Hantó Dani 8 hozott magával egy inci-finci, buboskontyos me­nyecskét is ! Csináltathattok most vele szép, csikorgós cipőt. Csizmát, mint mondják, nem is tud a szerencsétlen csinálni. — Csináltasson a kanász kecskéje! Én biz még ha ingyen adná s azon felül térden állva könyörögne, mégsem húznám fel a cipőt csúfságnak . . . — De én mégsem ám, inkább fagyjon el a lábam mezitláb, mintsem cipőt húzzak rá, mint a zsidó Rebeka ! Ezek a párbeszédek elég világosan megmondják, hogy akkor még nem volt a cipő kelendő portéka DörgösŐn. Pedig Hantó Dani nagy reményekkel költözött a város­ból haza, a szülőfalujába. Csinos kis me­nyecskéjével háromszáz pengőt kapott ho­zományul, úgy tervezte, hogy azt a mester­alatt összeverődött idegen népaka­rat impériuma, mit várhatunk ilyen­formán Genuától ? Húsvéti ajándék hogyan fakadhatna a megfeszített magyarság nagypénteki lamentá- cióiból, mikor ez a lamentáció a csonkaságunk kegyetlen korlátáit se tudja áthidalni ébresztő riadó­ként ? Nincs köztünk senki, aki ne várná a húsvéti harangok meg- csendülését. De várhatjuk-e re­ménységgel, a sírból feltámadás bizodalmával, mikor az idegen ná­ciók kereplői tulharsogják vágyó­dásunk igaz harangszavát ? Várhat­juk és várnunk is kell. A magyar nemzetet sírba tették latrok és po­roszlók. A sirt is szűkre szabták a kegyetlen kezek, abban a naiv hit­ben, hogy ez a körülgyürüzött sir végkép elnyeli és ellöldeli a ma­gyarság béna testét. Csak abban csalódtak a temetkező vállalat ki­rendelt funeratorai, hogy a nemzet testéből a szűk sírban nem szállt ki az életelixir s nem hogy nem lett a csonka sir örökös sírboltja, de sziklákat dönget ez a megha- lásra kárhoztatott nép, husvétet vár és akar. Hiába minden belső hare és külvilági közöny, a magyar nemzet már kezében tartja a hús­véti harangok kötelét. Kezében tartja, hogy megcsenditse feltáma­dásának boldog allelujáját. Silbak. ségébe fekteti. Ellátja a falu apraját-nagyját cipővel s azonfelül a vásárokra is dolgozik. Élnek holtig boldogan, mint hal a vizben. Dani tehát dolgozott kora reggeltől késő estéiig. Készitette a kisebb és nagyobb cipőket reménységgel, de biz vevő, meg­rendelő nem tévedt be hozzá, a kis zsellér portájára. — Hej, te ember, de becsaptál engem s becsaptad magadat is, hogy ide csaltál, ebbe az islenhátamögötti faluba! Hisz itt még télen, hóban, fagyban is mezítláb jár­nak a leányok és fiatal asszonyok. Inuen- onnan egy hónapja lesz már, hogy ide köl­töztünk, de még senki fia-lánya be nem bot­lott hozzánk s egy krajcár bevételünk sem volt, — vádolta a kis menyecskéje. — No csak várj, Vilmácskám, köze­leg a husvét napja: jönnek majd annyian, hogy abban vásik el az ajtókilincsünk, csak úgy dől majd a szép pénz hozzánk . . . — No, no, annyi lesz, hogy meg sem tudom olvasni, akárcsak a békának a tollát... — Csak bizzunk, szivem, csak bízzunk? — mondotta Dani mosolyogva, reménytel­jes szívvel s vígan fütyörészve dolgozott háromlábú ülőszékén. A mennyezet-geren­dák már tele voltak aggatva kész, uj cipők. Lapunk mai azáma 16 oldal. — Ara 6 korona.

Next

/
Thumbnails
Contents