Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-04-16 / 16. szám
VI. évfofya m. Dombóvár, 1922. április 16. 16. szám. Előfizetési árak: egész évre 100-— K, félévre 50-— K, negyedévre 25-—- K. Egyes szám ára : 3 korona; pályaudvaron 3 K. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szent-László-tór 18. sz. Kiadóhivatal és ngomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.) Milyen a mi husuétunk? A húsvéti virradat sötét lelki hangulatban köszönt a magyarságra. Az elhallgatott magyar harangok s az elaltatott lelkiismeretek nem akarnak felcsendülni. A politikai élet ködös és riasztó árnyképekkel átszőtt keresztmetszete mögött ott settenkedik a múlt kegyetlen emlékű rekvizitumaiból a választási harcok halhatatlan destrukciója s mint valami csufarcu démon megüli a lelkek millióit s békóba veri a szabadnak hitt magyar nemzetet. Ki merte volna elgondolni is, hogy visszajöhessen a régi rezsim minden kóros és káros avultsága s a nagyszerű feltámadásunkra ilyen időelőtti lavina gördüljön ? Látszólag a közönyös szem előtt most harc nélküli tespedés gunnyaszt és szélcsendes időt jelez a politikai hőmérő. De ki hiszi, hogy ez nyugalmat is rejteget magában ? Ki vállalja, hogy a magyar nemzet gyásza miatt lefojtott politikai harci zaj valóban a nemzet egyakaratu beletörődését jelenti a dolgok egységes rendjébe. Ki lesz a felelős s ki lesz a nagy igazságosztó a tömérdek felelőtlenségért és igazságtalanságért ? A magyar nemzet ösz- szesége nem lehet. Hiszen mi valamennyien rohanunk abba a hallgatag fásultságba, mely rémesebb az ellenszegülésnél és véleménynyilvánításnál. A magyar nemzet tömege hogy tengetett existenciá»—■ ii ■■■in Halk elégia. Ó elefdníi fakó falu zárda Te dajkáltad a bánat Ányosát, Ki könnyet hímzett a hús holdsugárba S reményt rímelve várta városát. Celládban másolt bús epistoldra Titkos csillagról halk elegiát. Itt betűzte: Budára visszavárja Egy kisded csapat s az öreg Virág. ó elefánti száműzött s te klastrom, Látod, velem már nincs is, ki virrasszon S oly hűs a magány s a magyar rengeteg. Itt elmaradoz barát, epistola, A nyár az Őszbe csüggedve visz tcva S rímmel reményre már nem is csengetek: KOCSIS LÁSZLÓ. ját mentse és biztosítsa — mint a jelek máris az áprilisi égre Írják — nem akar asszisztálni s nem is tanácsos neki politikai súlyával. Hogy micsoda következmények hárulnak emiatt a nemzet vezetőire, ma még nem lehet lemérni, csak sejteni tudjuk becsületes lelkiismeretünk tiltakozó érzésével. Van egy másik reménységet elfojtó észrevételünk a húsvéti ránk- virradásban. Ez már nem honi politika és hazai fájdalom, ez az észleletünk odasorakozik a többi béke- ak tának elk eresztelt fércmunka közé. Hiába, nem tudjuk másnak nevezni a genuai konferencia elé vitt ügyünket, amelynek sikeres keresztülvitelében annyian bíztak a magyar optimisták között. És mit látunk a tárgyalások bevezető akkordjaiban ? Nincs benne semmi bizalom, hogy a külvilág íelé fordított helyzetünk gondja, bizonytalansága, tehetetlensége valamit is enyhüljön. A felhőkárpitok nagypénteki feketesége nem akar felszakadni s a magyarság keresztjének árnyéka úgy hull reánk, mint az itéletes kéz napfényt és husvé- tet eltiltó parancsa. Magyarságunk puszta szigetén eszméink és kereszténységünk megfogyatkozott hitével csak állunk megkövülve, zsibbadtan. Országhatárok romjai körülöttünk, Európa szivében részvétnélküli közöny, kisantantnak jegye A dörgösi cipész. Írta: Cslt« Károly. Negyven esztendővel ezelőtt, húshagyókedd reggelén úgy az alszegi, mint a fölszegi kutaknál, csoportba verődve tárgyalták a dörgösi leányok és megyeoskék a nagy eseményt. — Hallottátok, Zsuzsi, Mári ? .. . Haza kötözött a bugyogós Hantó Dani 8 hozott magával egy inci-finci, buboskontyos menyecskét is ! Csináltathattok most vele szép, csikorgós cipőt. Csizmát, mint mondják, nem is tud a szerencsétlen csinálni. — Csináltasson a kanász kecskéje! Én biz még ha ingyen adná s azon felül térden állva könyörögne, mégsem húznám fel a cipőt csúfságnak . . . — De én mégsem ám, inkább fagyjon el a lábam mezitláb, mintsem cipőt húzzak rá, mint a zsidó Rebeka ! Ezek a párbeszédek elég világosan megmondják, hogy akkor még nem volt a cipő kelendő portéka DörgösŐn. Pedig Hantó Dani nagy reményekkel költözött a városból haza, a szülőfalujába. Csinos kis menyecskéjével háromszáz pengőt kapott hozományul, úgy tervezte, hogy azt a mesteralatt összeverődött idegen népakarat impériuma, mit várhatunk ilyenformán Genuától ? Húsvéti ajándék hogyan fakadhatna a megfeszített magyarság nagypénteki lamentá- cióiból, mikor ez a lamentáció a csonkaságunk kegyetlen korlátáit se tudja áthidalni ébresztő riadóként ? Nincs köztünk senki, aki ne várná a húsvéti harangok meg- csendülését. De várhatjuk-e reménységgel, a sírból feltámadás bizodalmával, mikor az idegen nációk kereplői tulharsogják vágyódásunk igaz harangszavát ? Várhatjuk és várnunk is kell. A magyar nemzetet sírba tették latrok és poroszlók. A sirt is szűkre szabták a kegyetlen kezek, abban a naiv hitben, hogy ez a körülgyürüzött sir végkép elnyeli és ellöldeli a magyarság béna testét. Csak abban csalódtak a temetkező vállalat kirendelt funeratorai, hogy a nemzet testéből a szűk sírban nem szállt ki az életelixir s nem hogy nem lett a csonka sir örökös sírboltja, de sziklákat dönget ez a megha- lásra kárhoztatott nép, husvétet vár és akar. Hiába minden belső hare és külvilági közöny, a magyar nemzet már kezében tartja a húsvéti harangok kötelét. Kezében tartja, hogy megcsenditse feltámadásának boldog allelujáját. Silbak. ségébe fekteti. Ellátja a falu apraját-nagyját cipővel s azonfelül a vásárokra is dolgozik. Élnek holtig boldogan, mint hal a vizben. Dani tehát dolgozott kora reggeltől késő estéiig. Készitette a kisebb és nagyobb cipőket reménységgel, de biz vevő, megrendelő nem tévedt be hozzá, a kis zsellér portájára. — Hej, te ember, de becsaptál engem s becsaptad magadat is, hogy ide csaltál, ebbe az islenhátamögötti faluba! Hisz itt még télen, hóban, fagyban is mezítláb járnak a leányok és fiatal asszonyok. Inuen- onnan egy hónapja lesz már, hogy ide költöztünk, de még senki fia-lánya be nem botlott hozzánk s egy krajcár bevételünk sem volt, — vádolta a kis menyecskéje. — No csak várj, Vilmácskám, közeleg a husvét napja: jönnek majd annyian, hogy abban vásik el az ajtókilincsünk, csak úgy dől majd a szép pénz hozzánk . . . — No, no, annyi lesz, hogy meg sem tudom olvasni, akárcsak a békának a tollát... — Csak bizzunk, szivem, csak bízzunk? — mondotta Dani mosolyogva, reményteljes szívvel s vígan fütyörészve dolgozott háromlábú ülőszékén. A mennyezet-gerendák már tele voltak aggatva kész, uj cipők. Lapunk mai azáma 16 oldal. — Ara 6 korona.
