Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-12-31 / 58. szám
VI« évfolyam« Dombóváry 1922« december 31. 58. szám. Előfizetési árak: egész évre 300-— K, félévre 15(P— K, negyedévre 75’— K. Egyes zám ára : 10 korona ; pályaudvaron 10 K. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI! HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utca 17. szám Saját ház. (Telefon : 40. szám.) Petőfi. Szilveszter éjszakán ünnepel a Nagymagyarorszag. A máskor borba és mámorba fuló szilveszteri éjszaka kivetkőzik régi arculatából, lehányja magáról farsangi köntösét s az uj esztendőre virradó hajnalt átsugározza a halhatatlanság örök fényével Petőfi. A kiskőrösi székálló- mester fia száz esztendő sokszor véres, sokszor fekete, sokszor gyászos múltjából beáll a legfeketébb jelenbe tündöklő csillagnak, világot átívelő meteornak, harcosnak, krónikásnak, a kihunyó magyar remény ébresztőjének. A kóborló, nyugtalan vérü színész a magyarság életszinpadján a tragikus képek közé besugározza zengő lelkének csodálatos szépségéit. Bem kemény- nyakú őrnagya szétveti a segesvári rögöket, kiszáll az oláh sötétségtől borongó kriptájából s riadóra dobolja a magyarok széthüllt seregét. Magyarok, látjátok, halljátok-e Szilveszter éjszakáján a visszatérő Petőfit, aki született száz évnek előtte a kiskőrösi viskóban s halált sosem halt. Ha elfeledtük s ha letűnt lobogó fáklyája a magyar égről, akkor ez a fáklya fényével Szilveszter éjszakáján külíőzi át újra diadalmasan a fénytelen és reménytelen magyar firmamentumot. Petőfi nemcsak szegény, hajszolt, magyar- sorsú költő volt, hanem a magyar sorsnak vatesze is, a magyar halhatatlanságnak idők és imperiumok felett ragyogó csodája, ki idegen kultúrák, municiók, szuronyok, ágyuk, demarkációk, Trianonok felett is a magyar géniusz parancsoló fenségével hódit és uralkodik. A mai magyarság száz sebtől vérző testén kanyaroghat rabszij és zuhoghat szeges ostor, ebben a lealázó helyzetben is van remény s van szabadulás, amikor egy megtiport nemzet az emberiség szellemóriásainak piedesztáljára odaállit- hatja fajának világhóditó nagyságban tündöklő alakját. Mert ünnepel Szilveszter éjszakáján a nagyvilág is. A magasra emelt győzelmi homlokok megha- | jóinak a magyaroknak Petőfije előtt, í Ma a finnek, holnap a francia akadémia, a bolgárok, az olaszok s minden valamire való kulturnép proseccióban vonul fel Petőfi elé, hogy ünnepelje. Mit jelentsen ez a tömjénezés ? Petőfi Sándorban a teremtő magyar lelket, a magyar talentumot, a magyar kultúrát ün - neplik. Nagy vigasztalás ez nekünk magyaroknak. Amikor a győzők telhetetlen étvágygyal felfalták a magyar kincseket, akkor ez a nemzet föld, városok, rónák és hegyek, bányák és erdők hiányában könyvespolcaira mutatott, nevek halhatatlan fényét emelte árva egére s ettől a fényességtől megdöbbentek a sakálok is s most ünnepelnek. Ünnepük a Nagymagyarország erejét, világhóditó s igazságunkat zengő, ellenségeinket legyűrő, régi dicsőségünket visszaszerző fölényes magyar kultúránkat. A kiskőrösi székálló-mester halhatatlan Sándor fiának centermáriu- mán a magyaroknak ezeket a vigasztaló gondolatokat küldjük az uj esztendőre. Silbak. Pallavicini-ösztöndíj a kir. kát. főgimnáziumban. Csak nemrég adtunk hirt olvasóinknak Pallavicini György őrgróf karácsonyi ajándékáról, melyet az elemi iskolásoknak juttatott. Most újabb nemeslelkü adományáról számolunk be. Felajánlotta a helybeli Esterházy kir. kát. főgimnáziumnak egyéyi képviselői fizetését, melyből ösztöndíj létesíttessék, több jó tanuló jutalmazására. Eltekintve attól, hogy ez a főúri adomány — számításunk szerint — 150—200.000 K-t tesz ki, csak azon gondolatunknak adunk kifejezést, hogy Pallavicini György őrgróf kerületének nemcsak politikai képviselője, hanem társadalmi s kulturális ügyeinknek is nem szóval, de tettel, szívvel munkáló, javunkat, boldogulásunkat akaró, magyar testvérünk. Hogy mit jelent ez újabb áldozat- készsége a főgimnázium részére, azt nagyon jól tudjuk: újabb biztatást, hogy ezt a gimnáziumot kezünk közül ki ne engedjük. — A felajánlott összeg mikénti elosztásáról Pallavicini György őrgróf már kérdést intézett Varga Ferenc, főgimn. igazgatóhoz. Ennek eredményéről később részletesen fogunk beszámolni. Látogatás. Irta: őtz Iván. Tavasz volt, mikor az akácos utón elhagyta a falut — utoljára. Árvácska búslakodott a sapkája szegélyén és egy kép a szive fölött. A palánkok mögött fesledezett már az orgona. Napsütéses volt az ut és ragyogott két oldalt a pázsit. Az ut a hegyek felé tartott. A kanyarodónál visszanézett. Messze, az egyik kis kapuból látta még a fehér kendőt, amelyet utána lobogtattak. Mintha azt üzenték volna utána : < — Zavilla, ne menj el. Zavillának fájt a szive, de ment . . . Visszafelé a szerelem hívta, előre a haza. ősei még jövevények vobak ezen a földön s bombardonokkal a nyakukban csavarogtak, amerre gondolták, hogy a muzsika kenyeret hoz. Zavilla azonban szakított őseivel, a nagy, félelmes rézkürtökkel s beállott egy kis vidéki fatelepre komptoiristának. Mikor pedig azt hallotta, bogy fönn a Kárpátoknál baj van, emberekre van szükség, — ámbár cingár legényke volt, — búcsút vett a kalamáristól és a kis leánytól, akit magának szánt és beállott — honvédnek . . . Tiovszcnál aztán elföldelték a többivel együtt, akik többé sohasem jönnek visz- sza apró, szegényes álmokat szőni a jegenyék közé. Zavilia nem zúgolódott. Pihent csendesen, mint a többi, akikkel együtt került. Még csak fel sem neszeitek, mikor a fejük fölött alig hat lábnyira dübörgőit a megtépázott föld, pedig jó néhányszor előre-hátra huzakodott ott a muszka, meg a magyar. Két évig csendesen, türelmesen aludt ott Zavilla ur. Két év után — feje fölött sarjadt már a vetés — megmozdult benne valami különös érzés. Nyirkos világ ez — gondolta — nem marad itt tovább. A többiek nyugodtak, aludtak. Zavilla a kabátja ujjával letörölhette zubbonyát, helyre vágta a sapkáját. Ezt még oda fönn ütötték félre. S igy raporrtra állított Péter elé, aki a legendák szerint háborús időben a földi életből eltávozott vitézeknek a menyország kapuját nyitogatja. — Menybéii vitézek kapitánya, — tisz telgett Zavilla, — két heti szabadságot kérek. Valami kis látogatásom lenne a falumban. A kalamárisom is beszáradt biztoD, a ruháimat a ládafiában megeszi a moly, — meg a kis leány is, akit nekem rendeltél, vár. Halálra sírja magát, nem tudja, hová lettem, hátha nincs kifogásod, megtartjuk az esküvőt, hogy ne kellessék neki addig várni, amig ennek a cudar nagy csatának vége lesz. — Eredj, fiam, eredj, — szólt jó szívvel Péter, de mikor Zavilla vitéz kifordult a nagy kapun, szomorúan hajtotta le a fejét és egy könycseppett törölt le a szakálláról. Zavilla a nagy erdőnél talált rá a faluja útjára. Este felé járt már, a hegytetőn ballagott a fonnyadt arcú nap. A mezőn szépen sarjadt már a vetés, asszonyok hajladoztak a barázdák között. Sehol egy férfi. — Ejnye, — dörmögte Zavilla, — hogy megváltozott a szokás. Azelőtt csak férfi járt a mezőre s az asszony csak az ebédet vitte utána. Kiáltozott feléjük, hogy megtudja a változás okát, de azok nem hallották. A temető felé kanyarodott az útja. Jóval innen a rátkai dűlőn meglátta a bírót. Lelkendezve sietett feléje : Lapunk mai száma 6 oldal. — Ára: 12 korona.
