Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-10-29 / 49. szám
VI. évfolya nt 49. szám Dombóvár, 1922. október 29. Előfizetési árak: egész évre 300-— K, félévre 150-— K, negyedévre 75'— K. Egyes szám ára : 6 korona ; pályaudvaron 6 K. POLITIKAI ÉS TÁRSADALOM HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.) Halotti éneit. Nyolc esztendő könnyes őszén átbandukolva úgy köszönt ránk a kilencedik év halottak napja, mintha mindig temetői sírok gyertyalángja világította volna be egünket. A hi- degbiboros őszi napok közé mintha sose szökött volna tavaszi fénykéve s meleg nyári sugár. Mintha életünk el-elmaradozó hosszú útvonalára mindenütt csak fejíákat tűzdelt volna a gőgös nagyur: a halál. S ezt az utat rójjuk borzongva, gyászban, reménytelen szürkületben s hátunk mögött halottaink légiójának sóhaját orgonálja a novemberi szél. Az ut kegyetlenül hosszú s ki merné végigtekinteni ? Ki tudná felszámolni a tömegkripták és sírok idegenben porladó lakóit ? Vagy kinek szabad ma Erdélybe haza- szállni a besüppedt sírok néma birodalmába ? Ki díszítheti felvidéki magyar temetőkben nyugvó édes apja, kedves anyja, szelid mátkája, angyalarcu buga sirdombját honi kertek fehérszirmu krizantémumá- val ? Vagy hol keressük a forradalom halottjait, kik a luciferi vörös világ görögtüzében leszakadtak a szivünkről ? Hiába, a magyar temetők útvesztőjét bejárni nem tudjuk. Ez a mi sorsunk, a magyar sors tragédiája. Temetünk, hántolunk, egyenként hullunk el s még halottaink hamvvedrére se borulhatunk a végtisztesség néma megadására. Sírok domborulnak körülöttünk s tilalomfás határainkon kivül s ezek a sirok mégis oly messze vannak s oly idegenek, mint az operenciákon túl valami más tartomány sirhantjai. Szegény gyászoló, halotti éneket kántáló magyarok, még a holtakkal sem lehettek egytestvérek. Bizony igazatok van magyarok, hogy nincs kesergőbb halotti rekviem a mi énekünknél s nincs temető sötétebb a magyar temetőknél. Mintha hiába égne a nemfelejtés mécse reszkető kezünkben. Nem tudunk vele utat mutatni, novemberi fullasztó ködöt szétkergetni, fájdalmas érzést felmelegiteni. Emlékezünk, múltba botorkálunk s minden emlékezet egy sirgödör tátongó nyirkos oldalát világítja meg. Itt Szibéria, ott Visztula, amott az orosz mezők, a karszti kavernák, az októberi őszirózsás nagy temető, a pesti Duna, a magyarokat vádoló sir, Uramisten, nem szabad folytatni. Nem szabad folytatni, ezt éneklem én is, a tengődő magyar élet halottas estéjén. Nem szabad folytatni, könyörög mécsesem lobogó lángja. Nem szabad, csillogja rám a temetők márvány keresztjéről a sok-sok aranyos betű. Nem szabad, hallom a templomok tömjénfüstös homályában az orgona zúgásában. Nem szabad, zengi az emberek örök sorsát himnusszal telekántáló szent könyv, az evangélium. Nem szabad, zúgja az ezeréves magyar sors. Nem szabad az élőknek holtakká lenni. Nem szabad, magyarok, mert ! feltámadunk. Ez az igazság magyarok. Nem halljátok? Túl bervadáson, elmúláson, túl őszi szineken, túl a mi kilencéves halotti énekünk akkordjain, kicseng, mint a diadalmas kardal : feltámadunk. Hősök és névtelen halottak, földre sújtott mai magyarok, elszakított vérző országrészek, eltemetett ezeréves álom, hajdani szép Nagymagyarország — feltámadtok ! (czi Z.) Széljegyzetek. A posta, vasút és a drágaság. Mindenki igyekeiik lépést tartani a drágasággal. Ne essék szó a termelőről, iparosról és kereskedőről, hanem az újabb áremelőről: az államról. Szegény állam ! Mindenkinek szabad felvenni a drágaságmérő mérföldes csizmákat. A tojás 4 fillérről 40 koronára ugrik. Ez természetes, hiszen a tyúkok is drágábban végzik a tojás műveletét. Ad vo- cem : tojás. A régi világban ezüsttel, aranynyal mérték az értéket, ma nagyon alkalmatos erre a tojás. Visszatérve a postára és vasútra, ugyan mérjük meg, mennyit drágított ezúton az állam. Hajdanában 5 fi lérért vitt egy nyitott lev.-lapot a posta, sőt a páros szivveí ékesített, galambszerelmesekkel cifrázott levelező-lapra is csak 5 filléres bélyeget bigyesztett a szerelmes szivü baka, meg a párja után vágyakozó konyhatündér. 5 fillér : egy tojás. És ma ! ? Fizetünk a felemelt postatarifa szerint egy levelező lapért summa summárum 4 kor. 50 fillért. Mondd meg szerelmetes olvasóm, hol kapni ezért a pénzért egy tojást? így a vasút. Tisztviselő létemre, ha Budapestre akarnék utazni, fizetek a vasúti pénztárnál 60 egész koronát. Legfeljebb két tojás. Kérdem, mikor volt az a világ a háború előtt, amikor két tojásért megtehettünk 200—800 km. utat. Hogy c^ak tisztviselő utazhatik Az öcsém. Finom, leányos vonásokat, mélabus őszi tájakat szeretnék rajzolgatni egy kopott, szomorú ház fehéres falára, mikor az öcsémre gondolok. Bolondos vágy, ismeretlen élet, egy kifürkészhetetlen sújtó kéz minden keserűsége, minden hisztérikus cselvetése toliam hegyére kívánkozik ilyenkor. Kísérteties félelem lopózik telkembe. Ilyenkor indulni szeretnék, hogy bünbánatos hi vőkénb egy mélyivü dóm hüs, csendes sarkában egy hideg vörös márványra borulhassak. Ilyenkor a sápadt őszi holdsugárból koszorút szeretnék fonni az öcsém hóm lokára ... Szegény öcsém ! Martir volt. Ha emlékezetem nem hagy cserben, első s tán legmélyebb impresszióm öcsém életéből betegsége alkalmával rögződött meg lelkemben. Ő öl éves volt. Én hét. Hanem ő már akkor is szebb volt. Ügyesebb a játékban, kerekded arcvonása, fürge, fekete szeme, egyenes, büszke testtartása, apánk férfias szépségét tükrözte vissza, mig én 1 beteges anyám gyenge lelkületét hordoztam ! mindig sápadt arcomon. — Nem hiába j készült katonának az öcsém, gyakorolta is a sport minden fajtáját. Fát mászott, kerítést ugrott, versenyt futott velem a széles országúton (persze én az első útjelzőnél már kidőltem.) Nyáron örökösen a szabad ég aia‘t sütkérezett. Ilyenkor lesült s a duzzasztó friss vértől nekivörösödött, megbámult, akárcsak egy cigánypurdé. Nézze, édes apuskám, nézze, itt van erő — dicsekedett sokszor s büszkén kidülteszlelte mellét. — Nem vagyok ám olyan gyenge anyámasszonykatonája, mint a Dezső ! Micsoda hitvány kezek, micsoda erőtlen lábak — bosszantott és zsörtölődött velem. Én tűrtem. Mit is tehettem volna veie szemben? Semmit. Inkább elbújtam előle a keit sürü bokrai közé, ha játszani hitt és zokogni kezdtem gyengeségem tudatában. Igaz, néhányszor boszut is főztem ellene, . hanem sohse sikerült. Ilyenkor valami mindig megbabonázott s kibékített az öcsémmel. Talán erős nézésű, szikrázó fekete szemeitől szeppentem meg, talán komoly nézésű, férfias hangja tartott vissza a rossz gondolatoktól, talán szépsége, ereje, bátorsága biztos fölénye. Nem tudom. Egyszer mégis nagyon nagyon megbántottam boszubói. Most sok év után is élénken emlékezem rá. Nem mosta ki semmi lelkemből. Sem vezeklés, sem bocsánatkérés. Itt rágódik szivemen és gyötör, vádol nagy bűnösként. Az öcsém beteg lett. Gyermekszobánk, ban kellett neki a medicinákat szedni, mig künn a tüzes nyári nap megperzselte, el- fonnyasztotta az üdezöld lombot s acélos magba szöktette a ringó ka'ásztengert. Láttam az öcsém arcán, hogy valóságos koporsó neki most a kis fehér, habos gyermekágy. Ezért kínlódik, ezért lázas, ezért tördeli húsos kezét. Fáj neki, hogy nem futhat versenyt a nyári szellővel, nem kergetheti a himes cifraszárnyu iepkerajt, ló- sóskás kertünkben, nem dőlhet hanyatt a dús virágtengerben künn a réteken. Tudtam, hogy mélyebb fájdalmat lop szivébe ez a nyári fogság gyermekszobánkban, mint maga a betegség. Megsejtettem, ezért lett gyűrött szép kerekded, vidám arca, ezért lett cserepes. haiványkék szabályos ajka, szemei ezért lettek karikásak s veszítették el éles fényüket. Nagyon megcsunyult. Ha néha megkérdezte tőlem, milyen ottkünn a napsütés, a rét, az erdő, a lan- kás domb, feleletemmel még jobban felcsi__c__ •m
