Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-10-15 / 47. szám

Előfizetési árak: egész évre 300'— K, 'élévre 150-— K, negyedévre 75'— K. Egyes szám ára : 6 korona; pályaudvaron 6 K.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

Megjelenik minden vasárnap.

Szerkesztőség : Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon: 40. szám.)

Mikor a korona zuhant, akkor még csak elfogadható voft ez az ártáncolás, bár nem volt egészen logikus azoknál, az áruknál, amely áruk több hónap óta pihentek a polcokon, tehát előbbi beszerzések voltak. De hogy ma a korona sta- j bilizálódása mellett, amikor mindig azt hangoztatják, hogy a pénznivó vonszolja magával az árnivót, miért kell az áraknak azon a bizonyos létrán felfelé törtetni, ezt a csúnya, ezt az erkölcstelen cselekedetet se el- logadni, se megindokolni nem lehet.

Vagy mégis lehet.. De ez ß meg- .indokolás rámutat arra a fekélyre, amelyet társadalmi erkölcstelenségnek, vak önzésnek, emberi érzést félrerugó haszonszerzési szenvedélynek nevezhetünk. Csak ez az indok fogadható el. Ez a szőrös szivü, aranykezű, mohó szemű bűn, amely lelkeket mérgez, forradalmosit, belső rendet aláaknáz, társadalmi osztályokat taszít a nyomor karjába. Ennek a rendszernek jellemzésére nincs ma szó, amellyel ocsmányságát ki lehet fejezni. Ennek a rendszernek a magyar ököl a gyógyító orvossága.

Úgy sejtjük, hogy ez is következik, ha a keresztény társadalom nem mond le önként, bárgyún, birkatürelemmel az életről, az életnek erkölcsös alapon való berendezéséről. Erről pedig nem mondhat le. ___ Silbak.

Gy

alogjárók, uilágitás és az őszi eső.

— Levél a szerkesztőhöz. —

Tekintetes Szerkesztőség!

Nem akarok szemrehányást tenni a »Dombóvári Hírlap« nak, mert tudom, hogy a közügyekért mindig önzetlenül sikraszáll,

! de lassanként az a, meggyőződés érlelődött í meg bennem, hogy. a lap szerkesztősége j belefáradt talán a harcba, melyet a legtel- ■ jesebb közönnyel szemben, sőt akárhány- j szór rosszakaratú nemtörődömséggel szemben vívnia kell. Éppen azért talán nem veszi Szerkesztő ur tolakodásnak, ha soraimmal én is a harcolók sorába kívánnék áliani.

Dombóvár állandó őszi problémáit képezi a gyalogjárók és átjárók ügye, amelyet csak súlyosbít a világítás hiánya, vagy legalább'!» rendkívül gyér volta és egyenesen elviselhetetlenné tesz az őszi hetes eső. Láttunk ugyan újabban erélyesebb intézkedéseket, tapasztalhattuk, hogy itt ott néhány laza tégla berakásával, helyenként mégis dicséretes igyekezettel javítgatták a járdákat, de sok ez alól a kivétel. Mintha csak az intézkedő rendőrhatóság csinálná ezeket a kivételeket: a legrosszabb ut ugyanis éppen a rendőrség épülete előtt van. Azt hiszem,, ha másképpen nem volna lehetséges, egy pár lapát salakkal, vagy homokkal kellene a hiányzó tégladarabok helyét kitölteni, hogy ne maradjon áthatolhatatlan tócsa.

Mindezen intézkedések azonban egyáltalán nem javítottak az utcai átjárókon. Azokat is, ahol egyáltalán van némi kövezés, teljesen elöntötte mindenütt a latyak. Pedig a rendőrségi intézkedésben erre vonatkozólag is vannak súlyosabb és hasznosnak Ígérkező dolgok. Csakhogy úgy látszik, Dombóvár község illetékes hatósága nemcsak nem tud, de nem is akar erélyes !~kézzel változtatni e lehetetlen állapotokon.

A korona és az árak.

Bizonyára te is megdöbbensz, jó magyarom, emiatt a bolond valuta-világ miatt, aki pedig nem vagy siber és nem vagy valuta- spekuláns s kevéske papírpénzed mellett csak épen annyira fejlődött ki benned a lapok rabulisztikával telesvindlizett közgazdasági rovatában való jártasságod, hogy ki tudod belőlük naponként olvasni a magyar korona zürichi árfolyamát. Ha pedig ezt az egyszerű elemista műveletet gyakorlód, lehetetlen, hogy rá ne ocsúdj arra a keserű igazságra, ami minden magyar józan eszét mostanában annyira foglalkoztatja s aminek a lényege a következő kérdésben adható : a korona jegyzése hetek óta majdnem állandó, tehát nincs pénzzuhanás és csodák csodája, az árak mégis fölfelé törnek hihetetlen tempóban. A korona áll, mintha megkövült volna, de az élelmiszer drágul, a cipő drágul, a ruhanemű nagyon drágul, még pedig nem heti, hanem napi ugrással drágul. Amely áruk kirakati ára néhány hete a korona zuhanásakor a kedves kereskedők fürge beavatkozására száz százalékkal vagy rnég többel emelkedett, az ma a korona nyugodt viselkedésekor nem hogy visszafejlődne, de előre tör, kapaszkodik, a változatosság kedvéért naponként cseréli árfolyami punvái^ltr

Hangulatok

a katolikus nagygyűlésről.

Ködő.«, csillagtalan este borult a fővárosra. Yalahol az Aréna utón felszállók egy csilingelő villamosra. Zsúfolt. Ember ember hátán tolong s közben mégis újságot olvas a pesti nép. Persze, csupa destruktiv lap díszeleg kezükben. A Rákóczi utón vagyunk már, mikor valaki megszólít:

— Tessék leülni, átadom helyemet.

Ránézek a szives és udvarias emberre.

Már őszes. Szép kerek úri arca van. Csupa magyar vonás az arca. Mintha nem is pesti fajta lenne. — Ismételt invitálására is szabadkozom, mikor hirtelen négy-öt fiatalember is felugrik helyéről s mind felajánlja ülőhelyét. Első pillanatban nem tudom elgondolni, miért ez a pesti szokástól nagyon is elütő vidékies udvariasság. Leülök a szelíd arcú, öreges magyar ur mellé. Beszédbe eredek vele. Beszéd közben értek meg mindent. Megtudom, hogy ébredő magyar. A többi fiatalember is ébredő.

— Az embernek —- mondogatja kedvesen — nem is kell nagyoa az arcra nézni, máris látja, hogy kivel van dolga. Uram,

csak egy pillantás a villamos utasaira és megmondom, hány igaz magyar utazik velünk. Pedig nem is kell a jellegzetes ismertető jeleket kipécézni, anélkül is meglátom, hogy ki a bajtárs és ki az ellenség. Lássa, milyen csendben vannak most, hogy néhá- nyan itt vagyunk ebben a kocsiban. Alig szólnak egymáshoz. B zzeg, ha leszállunk, megered a beszéd. Figyelje csak meg !

A Muzeum kőrúthoz érünk. Elbúcsúzik tőlem az öreg ur.

— Viszonlátásra holoap, a katolikus nagygyűlés eucharisztikus körmenetén.

Vele együtt távozik nyolc magyar. Szemügyre veszem őket. Mind jelvényes. Kabátjuk ujján az ébredő jelvény.

A villamos csenget s tovább rohan az Erzsébet hid felé. De a csengetést alig hallom. A felszabadult gyávák beszéde elfojtja még a sikoltozó csengők szavát is. Mintha csak leolvasnám arcukról: most már lehet, nem kell szájkosár, leszálltak az ébredők. *

Magyarok Nagyasszonyának vasárnap reggele. Az üzletek zárva. A járdákon loholó tömeg. Semmi ünnepi hangulat. A szürke pesti égen esőfelhők vonulnak a Duna felé s elvesznek a budai őszi hegyek mögött. Ami különös szin vegyül a pesti utcák mozgalmasságába, azt a vidék adja.

Mert most tömegesen vonu'nak fel a ferences barátok komor temploma felé a jó vidékiek. Ünnepi mandliban fehérbajszu magyarok, feketekendős nénikék, tarkaruhás falusi leányzók, sok-sok reverendás pap, akiket mind a nagygyűlés toborzója hozott fel Pestre. Most gyülekeznek az eucharisztikus körmenetre. Itt-otl szentképes fehér zászlók bukkannak fel. Valahonnét Budáról cserkészek indulnak ezüstha.igu kürtszóval. Autók, elegáns fogatok kanyarodnak a zárdatemplom elé. Fekete diszmágyarban csoport alakul ki. Közben violaszinü főpapi ruhák villannak fel a tömegben. Az Erzsébet-hid felől mormoló hangokat kapkod el a friss reggeli dunai szél. Kopott-képes zászló alatt vonul valamelyik dunántúli kis magyar falu népe az eucharisztikus körmenetre. Imádkoznak. A kántor — annak nézem — mondja elől az imádságot, a magyarok Nagyasszonyának legkedvesebb imáját : a rózsafüzért . . .

Nyolc óra múlt. A Kossuth Lajos utcában magyarszinü zászlók lengedeznek a kőpaloták fölött. Megindul a menet. Elől a cserkészek. Utána hosszú-hosszú négyes sorban a magyarok jöttek. Csak igy mondom : magyarok. Elegáns urihölgyek, paraszt- kendős falusiak, szalonbabátos urak, egyenruhás vasutasok, postások, társadalmi egyesületek, katonaság, apácák, fehérkaringes