Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-07-16 / 34. szám
Előfizetési árak: egész évre 100*— E, 'élévre 50-— K, negyedévre 25 — K. Egyes szám ára : 3 korona; pályaudvaron 3 K. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal és ngomda: Esterházy-utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.) A magyar nyár mindig a bőséget jelentette. Úgy rémlett elénk ilyenkor az áldott magyar föld, mint az ősanyánk szelíd arca. Tele volt rajzolva ez az arc a fiait gondozó szeretet vonásaival, melegség sugárzott le róla, büszkeség, mely hitet tudott varázsolni azokba, akiknek élete e földhöz volt kötözve láthatatlan, érzések arany szálaival. A magyar nyár volt nekünk a kincses kamránk. Benne fogant meg hozszu hónapok eledele, ő csitította el a téli gondok fekete karvalyának ijesztő kiabálását. A magyar nyár hordozta az édes munka még édesebb terhét, amely teher a júliusi napok hevében fölolvadt kenyérré és puha kaláccsá a kérges kezek serény munkája közben. A kaszasuhintásban, a daloló aratók vidám nótázá- sában, a tarlók egyhangú végtelenségében, a keresztbe rakott kepék hallgatag soraiban ott rejtőzött a magyar nyár minden szimfóniánál dallamosabb éneke, mert ez az ének maga az élet szava volt. Mi mindig a magyar nyárra figyeltünk, milyen lesz, mit ad, mekkora bőséget rejteget magában. Valami keleti nomád vonással lelkűnkben úgy csüngtünk a magyar nyarak csodáin, mint az egyszerű pásztorgyerek az ui város felhőket karcoló bérpalotáin. Ujjongtunk, ha ; ez a nyár tele volt igerettel, áldás- i Egy his etnográfia. A népmesék és az emberiség. Irta : PÁRTOS FERENC. Kevés ember vau még az intelligensek között is, aki a népmesék kultúrtörténeti értékét ismerné és értékelni tudna. Legtöbben elolvassák, meghallgatják azokat., gyönyörködnek bennük, de arra alig gondolnak, hogy azok valóságos lépcsői annak az útnak, amely az emberiség bölcsőjéhez vezet visz- sza. Pedig a népmesék nem egyebek, mint értékes és érdekes kultúrtörténeti adatok, amelyeknek egyrészt lokális jelentőségük van, másrészt megbecsü hetetlen adalékok egyrészt nemzeti létünk ismeretéhez, másrészt az ember ki tudja, milyen régi élettörténetéhez. A székelytö di mesék nagy része nemcsak az ott. é'ö emberek gondolkodására vet világot, hanem a székely nép történetéhez is szolgáltat valószínű adatokat. Nem vitatható el természetesen az sem, hogv a magyar népmesék egy része a körülöttünk lakó népek meseköltészetéből szivárgott át, hosszú évszázadokon keresztül asszimilálódott, de nagyon sok olyan népmesénk van, amelynek rnagvát talán a kacagányos ősök ho^sal, reménységgel. Azért figyeltük vetéseinket, melyre szikrát szórt a júliusi ég, azért néztünk az égre fohászkodó gondolatok melegségével, hogy tornyosuló felhők vihara ne pusztitsa el gabonás, kenyeret adó földeinket. Minden harcunk megszűnt, turáni átkunk eltörpült, civódó kedvünk lelanyhult a magyar nyár hevében. Politikai ellentétek szögre kerültek s mindenki, még akinek egy darab föld se jutott osztályrészül a magyar rögből, testvérré szelidült ilyenkor Ha most keressük a magyar nyár reménységet nyújtó áldásait, megtaláljuk-e azt a régi örömet? Szomorú hirek úszkálnak a levegőben, jelentésekről veszünk tudomást, amelyekben több a kétség- beesett ember panasza, mint a bizakodó reménységé. A magyar nyár mintha csak hűtlenné lett volna hozzánk. Megvonta áldásdus ajándékát, nem csurgatja arany szemeit bőségben a magyar asztalokra. Pedig ha valamikor szükségünk volt a magyar nyár áldásaira, úgy most ez a szükség égető kérdéssé vált a magyar életben. Ettől függ jövőnk, munkánk, talpraállásunk, közgazdasági helyzetünk feljavítása, társadalmi nyomorunk enyhítése, osztályellentétek áthidalása, a politikai feszültségek kiegyenlítése, lefelé zuhanó pénzünk értékének felemelése. Bárcsak adná a Mindenható, hogy az idei. magyar nyár előrevetett fekete árnyéka eloszlana s a júliusi ég ragyogása kigyujtaná a jövendő napok homályos bizonytalanságát. A dombóuári tűzoltók műuészestélye. E corok írója már több Ízben rámutatott a tűzoltói intézmény nagy fontosságára a ,,Dombóvári Hírlap“ hasábjain. Nem tudni, hogy a sürgetés következményeként, vagy a kérdés nagy horderejének általános felismerése folytán-e, de ténv, hogy a „Dombóvári Önkéntes Tűzoltó Egyesület“ a közelmúlt hetekben megalakult s jelenleg már igen tekintélyes működő taglétszámmal rendelkezik. A dombóvári tűzoltó egyesület tulajdonképpen nem uj intézmény. Régi intézmény ez, mely a múlt. időkben sok-sok hasznos munkát fejtett ki és elévülhetetlen érdemeket szerzett, — azonban a háború és az utána következett általános felfordulás következtében teljesen széthullott, szerelvényei eltünedeztek, tagjainak nagy része pedig vagy a harctéren esett el, vagy eltávozott Dombóvárról. Most, hogy ismét meg, illetve újjáalakult (hangsúlyozzuk : az összlakosság örömére!) hát a helyzet úgy áll, hogy működő tagok igen szép számban vol. nának, de majdnem teljesen hiányzik a fölszerelés, ami nélkül pedig tűzoltóságot elképzelni nem lehet. A egyesületnek nincs birtokában egyetlen csákó, balta, bakancs, sapka, egyenruha; szóval tűzoltóink úgy állanak jelenleg, mint a katona fegyver nélkül az ellenség előtt. Csak az ügyességükre, bátorságukra, kemény szivükre és puszta kezükre számíthatunk. Ennyiből áll a dombóvári tűzbiztonság ma. lát be magukkal. Természetes a honfoglalás meséjéből vajmi kevés maradt ránk vissza, a maguk hamisitatlanságában de vannak éles szemek, amelyek észreveszik, mi ezekben a magyar, mi idegen, mi az ősi patina, mi az újabb lerakodás ? Hogy az egész világon milyen fontosságot tulajdonítanak az egyes népek között élő u. n. népmeséknek, semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy manapság a művelt nemzetek ilynemű tudósai kezet- fogva kutatnak azok után a népies kincsek után, amelyek sajnos megfogyva, de még találhatók itt-ott. A folklorizmus, mert így nevezik ezt a munkásságot, az egész földön gyűjti adatait és e gyűjtés közben már is talált oly adatokat, amelyek bizonyítják azt, hogy pl. Ázsia és Európa népei egy közös helyről szóródtak szét a világ minden tája felé. Ha az ember elolvas egy folklór bu- buvárkodás eredményeként felvetődött népies mese vagy akár ennek töredékeképpen fenmaradt mondás boncolását, lehetetlen el nem ámulnia a csodán. Az Ethnographia XXXII. évfolyamának 1—6 füzetéből veszem az alább leírandó vázlatokat és a köztük. kínálkozó párhuzamot, amelynek következménye kell, hogy legyen a rokoni kapcsolat, az egy helyről való származás megállapítása. Baranyában a Siklós mellett húzódó dombsor legmagasabb része a nagyharsányi hegy. Rovátkos földje olyan messziről, mint a friss szántás. Ezért mondja róla a nép, hogy az ördög szántotta fel. Versényi György feljegyzésének rövid kivonata a következő : A hegy villányi oldala zöld, a nagyharsányi része kopasz; ,,ollan, mintha az zör- dög szántotta vóna fő. Mert hisz az is szántotta. Vót ott akkor egy szép menyecske, akit a zördög meg akart keritteni. De a zasszonynak nem kellett. — Láék csak — mondja eccer a zördög, — mióta járok mán hozzád mikor lesz há az enyém ? Kivánny akármit, megteszem érted. — Na, gondojja magában a zasszony, majd megmenekszem én te tőled ! — Há ha estétől éféli kakas-kukorékolásig azt a hö- gyet fölszántod, osztán akár legyek a tied.“ A mese szerint hozzá látott az ördög a szántáshoz. Már jóval éjfél előtt felszántotta a föld nagy részét. Mikor az asszony ezt látta, megijedt. Sirt-ritt. De észbe kapva kiment az udvarra, combját verve kukorékolni kezd„ mire a falu kakasai is kukorékolni kezdtek. Mikor az ördög ezt meghallotta,,szégyenkezve futott a pokolba, soha többet nem látta a mönyecske.« Ez tehát a rászedett ördög meséje. Ez a népi mese különféle formában mindenütt előfordul. >Az ősi germán Jutni óriás pl. szereti a vizen túl lakó
