Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-04-16 / 16. szám
16. oldal. — Engem úgy szeretett meg, amilyen t most vagyok, a hibámmal, a bűnömmel, én nem változtam azóta semmit . . . Meglehet, hogy a gyémánt már hamis volt, erőtlen a tüze, bágyadt a csillogása, de magának éppen ez tetszett s az igazira tán rá sem tudott volna nézni . . . — De nem is ismertem az igazit. — Magának könnyű volt hibátlannak, tökéletesnek, nagynak maradni, maga férfi és maguknál erény, ami nálunk bűn . . . — Igaza van és mégis . . . mégis tán szebb lett volna, ha előbb találkozunk. — Akkor . . . Isten vele, Andor . . . Többet kár erről beszélni . . . És ezzel elváltak. Egyszerűen, örökre. Mindketten tudták, hogy egyikük sem fog megfordulni, hogy egyikük sem indul a másik után és mégis szivszorongva lesték, nem hallanak-e a hátuk mögött ismerős lépteket ? Mindkettőjüknek vérzett a szive, de a szemük száraz maradt s gyorsan, egyenesen siettek az útjukon. Szerettek volna ugyan még egyszer egymás szemébe nézni, egymás kezét megfogni, de még hátra sem pillantottak; válásuk könnyező volt és gyor*. Azóta nem találkoztak s nem beszéltek egymással. Az eljegyzést felbontották, hidegen, udvariasan és feledni igyekeztek a néhány hónapot. Ágh elölről kezdte az életét, elölről kezdett mindent s a leány ott folytatta, ahol abbahagyta. Koraősz volt még csak, de a néhány hónap alatt uj vőlegényt szerzett magának. Mindketten mulattak, kacagtak, éltek, de — feledni nem tudtak. Az álmok elől nem lehet menekülni s az álmodások, az álomlovagok erősebbek, szinesebbek, szebbek, mint az igaziak. A múlt finom, köd- szerii aranypora rászállt közös kis emlékeikre és szinessé, csillogóvá varázsolt mindent. Elfeledett, egyszerű kis szavak, csendes, megszokott séták, bíbor alkonyatok, finom gesztusok jártak az eszükben, mit akkor észre sem vettek, ami mellett közönyösen elsurrantak. S most minden rég elszállt szó, mozdulat, séta szinesnek, szépnek tűnt fel, akkorát nőttek egymás szemében, mint álmodó, holdas éjeken megnyul az árnyék, de — nagyon távol voltak már egymástól, nagy szakadék választotta el őket. — Isten vele, Andor! — ez zúgott, kavargott mindkettőjük fejében s az a délután, az a halk beismerés választotta oly messze őket egymástól, mint a tél elkülöníti az őszt s a tavaszt a maga fehér, végtelen nagy hómezőivel. . . . Illatos szeliö kezdett lassan fütyö- részni s a Bakony halkan felsóhajtott. A Balaton felől hajóbúgás hallatszott. Ágh hirtelen felriadt álmodozásából, mint kisgyerekek hosszú és borzalmas álomból, de már újra csend volt, csak a nyár búcsúzott halkan. Nyár volt még, vénasszonyok nyara, de a nap már csak erőtlenül tűzött, a színek már hervadtak, s az egész csak visszhangja volt az igazinak, árnyképe a távolinak, a szépnek. És mégis szeptemberben tudja csak az ember igazán megszeretni a nyarat, csak akkor veszi észre, mit vesztett el benne s ekkor szeretne futni a napsugár, a nyár után . . . Ágh :s u y érezte, hogy a mostani szerelme csak nostalgia a nagy, az igazi, a lángoló után, de az már elmúlt, az már elszállt, az már sohasem jöhet többé vissza, mint az idei nyár ... Ez után már futni sem lehet. És csak most tudta meg, mi volt neki a lány, mit veszlett el benne. Érezte, hogy >ezen a nyáron dőlt el élete kockája s ő maga döntötte be az őszbe ... a télbe ... Az élete játszmáját elvesztette s a tét.: a boldogsága volt Ha akarta volna, örökké csillogó tavasz susoghatott volna körülötte, de nem, ő egyenesen, bután, becsületesen ment a maga utján s elhagyta, otthagyta minden kincsét, minden értékét . . . S most már késő visszatérni, most már ősz van és a nyár sohasem jön többé vissza . . . Soha. Fent — a napsugaraktól — még bi- borpiros volt minden, de lenn már a sötét est terjengett s hűvös, esti szellő susogott a Balatonnal . . . Ágh megborzongott, majd lassan megindult — lefelé az estbe . . . Erdei csönd. Mikor elmúlik a zord, zimaukós télivilág s a tavasz kinyíltával lassan megjönnek a mi kedves és hűséges éneklő madaraink : — hiv, hívogat engem az én legkedvesebb barátom, az én örök-témám : az erdő. Tavasz kinyiltával megélénkül a természet gyönyörű birodalma, mindenfelé élet lüktet, mindenfelé életzsongás és illattár terjeng. A természet gyönyörű, muzsikás életét öröm annak szemlélni, aki érti a természet gyönyörű beszédét, aki megérti a fák és a madarak titokzatos, misztikus mesemondását. Szeretem az erdei csöndet, az erdei magányt s a vig madársereg gondtalan csicsergését, mert mindez enyhitőleg hat a megviselt, agyonzaklatott idegeimre. Van-e ember, aki ne szeretné az erdőt az ő fenséges, egyszerű, de ulánozhatatlan szépségében? Nem hiszem, hogy volna ilyen ember. Nem hiszem, hogy volna ember, akit a természet ősi szépsége, de egyúttal ősi egyszerűsége is valamilyen formában meg ne fogna s ha csak egy pillanatra is, rabul ne ejtene, le ne bilincselne. Mégis csak gyönyörű az isteni természet! Miért van hát az, hogy az emberek nagy-nagy sokasága kerüli az erdőt, kerüli a szabad természetet mindenféle formájában ? Nehéz volna megmondani. Ne is vesződjünk hát vele ! Nem sok eredménnyel járna ez a fáradság. Ahelyett inkább menjünk ki a szabadba és keressük föl az erdőt. Most szép az erdő. Most fakadnak a fák ágain a rügyek. Élvezetes dolog ezt szép csöndesen el-elszemlélgetni. Sokan nem is képesek ennek az élvezetnek a gyönyöreit megérteni, még kevésbé élvezni. Tavasszal a természetben minden újra éled, tavasszal a természet ölén mindenfelé uj élet indul. Ebbe a titokzatos, uj életbe csak keveseknek adatott meg a betekintés tudományával bírni. Vig madárzaj, méhzüm- mögés, virágillat, uralkodik szerte az erdőben, a tavaszi levegő csókosan simogatja körül az apró bokrokat, melyek alatt millió rovar-élet várja a tavaszi napsugár melengető simogatását. , * * * Megállók szép csöndesen és elgondolkozom ezeken a dolgokon. Olyan furcsa is ez a dolog. Miért van mindez, mi célt szolgál mindez ? Minden az emberért van, vagy az ember van mindenért ? K1' tudna erre felelni ? Elér-n az emberi ész, az emberi bölcsesség a természetnek az ilyen egyszerűségében is fönséges berendezkedésének megértéséhez, vagy magyarázásához ? Hiszen az ember az ő földi életét úgyis telis- tűzdelte mindenféle tüskés tilalomfákkal, hazug akadályokkal, amiket nem ugyan a maga, de a másik embertársa számára való rejtett célzattal gondolt ki. Szavakba, .jelszavakba burkol minden szabályt, amelyek lépten-nyomon a lábai alá kerülnek, bárhogy is lavirozgat körülöttük. Ks azt mondja erre a büszke, gőgös ember, hogy mindez szükséges Valahogyan ugv kell lenni a dolognak, hogy bizonyos társadalmi morálnak kell fönnállnia, amely békót rak sok minden dolgok kezére és lábára, mert bizony arról a bizonyos és úgynevezett társadalmi morálról annyit olvashat az ember, hogy egész vigan csömört kaphat tőle. Hamisítatlan és valódi csömört. A morál igazi és valódi jelképe : a pénz, az uralkodó erő- és főtényező ebben a sápadt-vörös aranyra áhítozó korban. És bizony: pénz őfelsége a legnagyobb ur a világon. Ebből táplálkozik az emberiség, ez adja a lökést, ez szolgáltatja rugót mindenhez. És ebből fakad minden rossz, ebből indul ki a morál is. Az a morál, melyet szentnek, sérthetetlennek mondanak, de amelyet kutyába se vesz senki és amelyen rúgni és nevetni : minden ember kötelességének tartja. Láthatjuk nap nap után a morál kutyába se vevésének elég fényes dokumentumait. Embertársaink legtöbbje, mint kifogástalan nr, legkorrektebb férfiú jön közénk ; megnyerő külsejével és hideg, mondhatni komor modorával mindenki barátsá- 00HBÖÄHIRLAP 1922. április 16. gát megszerzi. Egyszer azonban suttogn1 kezdenek az emberek és kisül, hogy a mi korrekt úriember jóbarátunk egy közönséges svindler, egy utszéli csaló . . . Hiszen, talán, az emberben kezdettől fogva olyan érzések élnek, amelyek azt célozzák, hogy a rövid életet minél könnyebben, minél kevesebb gonddal és küzdéssel lehessen végigélni. Hogy ez az érzés minden emberben megvaD, ez nemcsak valószínű, de egyenesen bizonyos. Ez nem is volna baj, hiszen minden ember a saját szerencséjének kovácsa. Csakhogy aztán vannak olyan emberek, akik ezt a könnyebbséget úgy szerzik meg, hogy a megszerzés körülményei a tisztességtől és a valódimoráltól igen távol állanak . . . * * * Amint lassú lépteim alatt csöndesen ropog az ősszel lehullott sárga, élettelen falevél, — azon gondolkozom, hogy hát miért van ez igy, miért nem fűti az ember fantáziáját más, szebb, nemesebb és főként emberibb szenvedély, mint a földi javak őrült hajszolása, gyűjtése és halmozása? Ilyen alacsony sóvárgás kielégítheti a nemes, fenkölt pondolkozásu embert ? Hát csakugyan állati ösztönökön van igy felépítve az egész emberi élet ? Hát nincs az életben alkalom más, szebb és jobb javak, kincsek után kutatni ? A természet ősi egyszerűsége tengernyi kincset, szépet, jót és kellemest kínál lépten nyomon és pedig nem is kér érte cserébe semmi különöset. Csak egy kis elmélyedést, meleg szivet, józan* egészséges gondolkozást s jóleső mosolygást a szalad*, rohanó, tülekedő, sajnálni való, szegény emberek fölött. De hát miért ? Miért kell azért sajnálni az embereket, hogy túlságosan sokat akarnak élni, az élvezetek poharát fenékig szeretnék kiüríteni minél hamarább s az életnek csak azt az oldalát szeretnék látni mindig maguk előtt, mint valami szinbólu- mot, amely az aranyborjú felé vetíti hamis és hazug reflexét? Hátha nekik e/. az élat- eéi ? Hátha számukra az élet más egyéb megnyilvánulása érdektelen ? Hátha az egészséges, reális gondolkozás az ő számukra megerőltetés, önkinzás ? Avagy talán mindig csak más gondolkozzék, másnak legyenek eszméi, gondolatai, tervei, egyetemes, átfogó életprogrammja s nekik a kész műnél már csak a kisajátiló szerepe jut ? Hát baj ez ? Hát lehet, hát érdemes ezen töprengeni ? Rosszak az emberek? Hát voltak valaha jók? Vagy jók az emberek s csupán a körülmények azok, amelyek között mindig az igazság a legsántább, a legüldözöt- tebb vándor ? . . . Odalent a fűbe.) kacérkodik velem kecsesen, pajkosan a sötétkék, bájos, illatos ibolya Mintha kacérkodna velem, mintha intene, hívogatna csábos mosolyával, finom illatával és lilásan pompázó kelyhével. Mintha csábítóan mór dana felém : »no, hát gyere, ember, csókolj meg és szakíts le. Lásd, milyen illatos vagyok, mint a pompázó, kacagó szép asszony!« Megállók, hosszan, mosolyogva elnézem a szép tavaszi virágot. S aztán, mikor lehajolok, hogy leszakítsam, hát hirtelen úgy érzem, hogy elszomorodik, lehajtja kicsi fejét és már nem pajkos többé, nem kacérkodik velem, hanem csupa fájdalom, csupa bánat, amikor ezt suttogja felém : »óh, ne bánts, hagyj élni!« így játszik, igy kacsrkodik velem ! Fölingerli az emésztő vágyat a szivemben s mikor a hirhatás bizonyosságának tüze ég a szememben, megretten, lesüti a szemét és félve, bágyadtan suttogja: »nem igy gondoltam, nem ezt akartam ... ne, ne . . . hagyj magamra.« Ne félj, szép ibolya, tavasz hírnöke. Nem bántalak. Nem szakítalak le. Úgy elhervadnál, pedig én azt akarom, hogy élj ! Ha leszakítanálak, estére elhervadnál az én bolondos, meleg szivemen ... De igy élni fogsz s majd meglásd: mindennap eljövök hozzád, hogy szép színedben és finom illa— tódban fürödhess^n meg a lelkem. Ne félj tőlem, még ha ember vagyok is . . . Horváth István. Nyomatott a Dombóvári Nyomda és Papirkereskedós Részvénytársaság könyvnyomdájában, Dombóváron. . .. , , .. . ... . ./ > I .......... . r1 ír'. ^ ... ... a . k.
