Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1921-12-25 / 52. szám

14. oldal.

1921. december 25.

takaros, milyen hetyke, milyen szép sárga lábai vannak. Aztán milyen bogyósén, milyen büszkén járkál. Kukorikolni is próbálgat. Azt mondja, hogy: i-i-i-í! A szomszéd kerítés mögül az öreg kakas nagymérgesen fölfigyel és kellemetlen, berzenkedő hangon azt mondja: kirr-kurr-krr! A kis kakas kissé behúzza a nyakát és szép szabályos lépésekkel odébb lépeget, ahol ismét azt mondja a csomóba verődött tyúkoknak: i-i-i-í! Azok meg szépen, finoman köréje gyűlnek, közreveszik és szép szerelmesen úgy elkáricál- nak mellette, hogy öröm hallani. Mert ilyen nagy tisztességet nem minden kakas tud ám kiérdemelni!

Észreveszi Vera néni a mi gyönyörködésünket, amint szemeinket hizlalva, nézegetjük a kis sárgalábú kakast. Nem is állja meg szó nélkül:

— Ez a legszöbb kokasom. Az. öt kokasom van, de oda nem annám száz pön- gőér észt a zeggyet. Észt tartom mög magnak. Úgy. Ez jófajta. Olyan, mint a jó kutya: mindenfelé utánom jár.

Ráhagytuk. Az övé. Azt csinál vele, amit akar.

Hanem arra az alfélé valami csődület keletkezik. Fölkelnek az emberek kellemes ültükből és itt is, ott is a kocsiút közepe felé igyekeznek, ahol egy rozzant szekeret zörögtet végig az utón egy nyugalomba készülő mélabn^ paripa. Megvárjuk, amig közelebb ér. Akkor mi is fölkelünk — óh: csak a begyünkről — és arrafelé tartunk, a hol — gondolat szerint — a bentülő megállítja a lovacskát.

Már messziről hallani a kocsiban ülő öreg bácsi rekedt, borízű hangját, amint föllármázza a falu békés, csöndes és tunya szendergését:

— Ómát, szívát I

Ahá! Itt gyümölcsvásár van keletkezőben. Éppen előttünk állapodik meg a lovacska. Keresztűlkecmergünk a friss sáron. Egyszerre ostrom alá kerül a rozoga szekér minden értékes tartalmával együtt.

Hanem valami vihar van készülőben. Éppen most vált el a községháztól egy kis deputáció. Élén jön a biró, mellette a kis- biró, utánuk néhány esküdt. No, mi lesz itt. Nagy Isten, mi lesz itt!

Abbamaradt a vásár, mindenki a közeledő vihar szelét véli érezni. A vásárolni akarók tömege csöndesen szétválik, utat nyit a kisded, de félelmetes komolyságu deputációnak.

Az öregbiró kidüllesztett mellel, erős tartással odalépked a kocsi mellé, egészen az árus orra alá áll és harsány hangon kiáltja:

— Mózsi, hol a zengedél ? !

Jaj, itt baj lesz. Mindenki Mózsira néz. Neki kell megfejteni a föladott rejtvényt. Pedig talán őkelme könnyebben megfejtene most egy eleven sündisznót, inkább, mint ezt.

Azt mondja Mózsi nagy busán, fájdalmas megadással:

— Nincs.

Fölcsattan a biró hangja:

— Ha nincs, akkor gyerünk a kösség- házára!

Ez egyenes beszéd, sőt parancs. Ezt teljesíteni muszáj. Hát meg is indul nagy- busan az életunt lovacska, megunt terhével. Mellettük lépked az öregbiró, a kisbiró, meg az esküdtek. Utánuk aztán özönlik a sok bámész, szájtátó nép. Bedöcög a rozoga szekér az udvarba, ott megállapodik. Az öreg Mózsit kiszállítják a kocsiból és helyét addig a kisbiró foglalja el, amig odabent törvényt ülnek a vén bűnös fölött. A kis- birónak kötelessége addig vigyázni a kocsiban levő holmira.

Nem sokáig tart az inkvizíció. A büntetés sem nagy. Fölebbezni is lehet ellene. Hanem a seftnek mára fuccs. Nagy búsan ül vissza a helyére Mózsi. Rágyújt a pipájára, morog egy kicsit. Pattant egyet az ostorral, megindul a bús lovacska ; kifordulnak a kapun és lassan döcögve mennek, men- degélnek a sáros, hosszú utcán.

A szájtátó, kiváncsi nép is oszladozik. Ki-ki elmondja a véleményét az eseményről, a konklúzió súlyosabb része persze az öregbirót érné, ha hallaná. De azért képzelem, mennyire csuklik szegény.

De nini: egy kis kakas. Az ám. Mintha valahol láttam volna már. Biztosan a Vera néni kakasához hasonlítom. Az lehet. Nemcsak egy kakas van a világon. Nem. Éppen itt jön Vera néni. Odamegyek hozzá és figyelmeztetem a hasonlatosságra.

— Éppen olyan kakas, mint a magáé,

Vera néni. \

— Éppen hát, mer a zenyim is. Mer mindig utánőm jár.

— Nohát, fogjuk meg — indítványoztam.

Elkezdjük bekeríteni. Mások is segítenek. Nagyon ügyes kis jószág, mindig kisiklik. Egyszer nagyot hátrálok, Vera néni elkapja a kakast, én pedig irgalmatlanul nekiesem valakinek. Fölnézek. Nagy Isten: a biró. Annak estem neki. No, mindegy.

A biró fagyos, hideg komolysággal áll előttünk. Vera nénire függeszti szurkáló pillantását. Egy lépést tesz feléje és megáll.

— Mit üzent kee nekem máma a kis- biróval ? He ?

Vera néni hebeg, habog.

— No. Csak ki vele!

— Hát igazis — nyögi Vera néni.

—• Mit igaz? Nem igaz semmi. A kee fia mögötte a lopott tikot, keenek köll ászt mögfüzetriyi.

— Én nem füzetök,

— Nem füzet?

— Nem.

— Hát akkor zálogba ittmarad ez a kokas. Aggyá csak ide.

Azzal a kakas után nyúl. Vera néni ellenkezik. Hátrál. A biró mérgesebb lesz, elvenni akarja a kapálózó, kodákoló kis jószágot. Már többen nézik a huzavonát. Mindenki kiváncsi az ügy kimenetelére. De Vera néni ügyesebb a bírónál. Mikor végre látja, hogy az asszonnyal nem megy semmire, hát pulykavörös lesz mérgében és harsányan elkiáltja magát:

— Kisbiró! Foggya meg észt a zasz- szonyt. Vigye be.

»Vera néni most megijedt. A kisbiró már megindult, hogy megfogja az asszonyt. Fél is, meg mérges is. A biró már mosolyogva álldogál győzelme biztos tudatában. Ez felbőszíti Vera nénit. Gondol egy nagyot. Gyors lépésekkel odasiet a bíróhoz, magasra emeli a kezében levő kakast, megforgatja egyszer-kétszer a levegőben és aztán teljes erejéből a biró fejéhez vágja, majd leejti a főidre. Egyet-kettőt rugkapál még és aztán szép csöndesen kimúl.

Nem a biró. Nem. Hanem a sárgalábú kis kakas.

_ WMM\ HÍRLAP _

Pázmándi Horváth Endréhez.

Nyugodj, öreg, lecsüggedt költő ! Az enyhe táj gyengéden őrzi Emlékedet s- latin diákok Eposzaidról álmodoznak.

Korodnak mostohája voltál.

De lásd, az uj titánok is csak Feledve élnek, mig az orcás Herék piros selyembe járnak.

Te néked még csak enyhet nyújtott Paróchiád s virágos szőllőd,

De nékünk csak sovány kenyér jut, Az is a. város dúlt zajában.

A szent magány asszura érié Lelked borát s bölcs mélasággal Dőltél sírodba ősz hajiakkal Unván világot, irigy ellent.

Ők, nézd, diszetlen porladoznak,

De téged műveid megékesitnek. Nagy homlokodon tornyosodva Bíbor süveget tart a hírnév!

Harsányt Lajos.

Karácsonyi lenéi a Bégekről.

. . . 909 dec. 24.

Nézze, édes, kigyujtottam karácsonyfám minden megmaradt, titkon megőrzött fehér gyertyácskáját, jöjjön alája ünnepelni, enekelni. Szegényes ez a karácsonyfa, hisz nagyon jól tudja, ez az én életem fája. Nem csillog rajta arany és gyémánt, mégis a legszebb, mint a szív, mely nem tud elhervadní a bánatok brokátjában. Jöjjön haza, édes, karácsonyestére. Úgy szólitga- tóm, ahogyan érzése, szeszélye diktálja ezen az estén. Kis anyácskámnak, jó barátnak, asszonyomnak, kedves pajásomnak hivom, megadom minden nevét, amit hordozott hontalanul is, gyötrődve is irgal- masan. Jöjjön haza karácsonyestére. Hivom melegen, merengve, ha kell, szavak parazsával, ha kívánja, halk kántátét dúdolva, csak jöjjön haza. Ha messze jár, akkor is jöjjön haza, ha ablakom alatt leskelődik, akkor is jöjjön be hozzám. Várom a karácsonyfám alá.

Ilyen kivert sose voltam, mint ma- Ennyire még nem hiányzott, mint ma, hogy kegyetlenül megkorbácsoltam magam rósz' szaságom miatt. Az elhagyott ember kedvetlensége nem kinzott még igy soha. Kell. Mindene kell. Az utolsó mentsvár nem dőlhet össze, semmi se dőlhet össze bennünk és rajtunk. A rajongásunk, a száműzetésünk, az életünk nem dőlhet össze. A filozófiák embere szétsztkadhat bennünk, de az ember ember marad. Nagy, szent és hivő s egymás da1 oldj a s ha nem marad belőlünk más, mint az ember, akkor is egymás mellett maradunk. Ezt ma úgy érzem, nrnt a próféciák zúgását. Napok óta hitem aranya lett, a remény horgonya.

Jöjjön haza karácmnyestére. Hisz tudom, ott sincs karácsonyeste. Itt sincs, édes. Egyedül ott se születhet] k meg az uj világ. Egyedül itt is elszomorodik az élet. Egyedül ott is csak keresgélnek. Egyedül itt semmit se keresnek. Egyedül ott is szegre akasztanak minden hitet, szépséget. Egyedül itt is beporosodik az élet. Jöjjön haza karácsonyestére.

Várja a befütött kis legénytanya. Úgy várja, mint az úrnőjét A képek, a könyvek, az asztalom: mind várják. Az arcképe egy idő óta olyan tragikus nézésű. Elszállt róla a szeme melege. Adja vissza. A haja mintha fájdalomban csigázná körül szép fejét. Simítsa meg. Két keze mintha életroncsot karolna át. Tegye bele újra életünk ékszerét. Az ajkán jégvirágok der- medeznek. Leheljen rá rózsaillatot. Jöjjön vissza arcképéhez.

Jöjjön vissza könyveihez, jegyzeteihez. A lapjai nem ragyognak. Nevessen rájuk. A betűk holtak lettek. Keltse életre őket. A címek megkoptak. Színezze ki szavaival. A történetek ködbe fakultak. Mesélje el őket újra.

Jöjjön vissza asztalomhoz. Árva, mint az anyátlan gyerek. Üljön le melléje. Hajtsa fejét abroszára s áztassa meg gyöngyeivel. Szegény árva asztalomhoz jöjjön vissza.

Jöjjön vissza emberéhez. Milyen most az embere? Mint a kagyló, melyben senki nem beszél. Se szól, se szó, se asszony. Énekelje bele fájdalmát, jókedvét. Visszaveri, égre hinti, kiringatja. Jaj az üres kagyló ne legyen hangtalan. Tegye lelkére