Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1921-12-25 / 52. szám

1921. december 25.

18. oldal.

— Csak regölle cl Józsep bátyám. Mér adnám tovább ?

— Hát jól férnek attuk ezt a szerencsétlent a testvéremmel. Háromfertály szesz- sziós embernek került a Somló alá. Attunk vele ezer forintot. Nagy szó volt az akkor, mikor a tulipántos láda, amit bevett, ha kapott a menyecske a kelengyébe. Emlegették is azt, ulyan lakodalom volt. Harminckét csukát tapogatóztam ki a Halagos- bul. Borgyut öltünk, disznót vágtunk. Bort a vőlegény állított. Tizennyolc kocsi gyütt násznéppel. Kettőn csak a cigány muzsikált. Egyik banda elől húzta, a másik hátul. A rezes fújta hátul. Nagy cécó volt az akkor, hát ma ? Újságba tennék! Nahát szépen rendbe ment. Jókedvübb násznépet se láttam soha. Nem héjába a Somló alárul valók voltak. Még akkor álltak a régi szőlők, akiket nem tángáltak össze feneroszpor, filoxenia ellen kékküvel, meg mi teszem atta szén mi a fenével.

— Szénkéneggel!

— flz a! Hát elvitték, jó helre vitték a húgomat. Csak egg bökkenő volt. flz én húgom igen alföldi erkölcsű. Äzok meg ott a Somló alatt igen vigkedvüek, cimborásko- dók. Nem ölég, hogy a Somlón pinceszereznek, hanem bizony utána betérnek a kocsmába. Aztán csoda volna, ha a kurázsi ki nem kívánkozna belőlük. Hát ahogy Így félig becsodáikozva, hazamegy a sógor az első napokban, aztán hát fiatal házas-tüzes fejjel ölelgeti, ropogtatja a Rozink derekát, ez a böszme megrémül és usgyé, azon alsó szoknyában, ingben, télviz idején, bűjti olvadásban hazáig futott. A minden szentekre könyöröghettünk, mi baja ? Hát aszonta, hogy az ura meg akarta fujtani . . . Hasztalan magyaráztunk, kérleltük, menjen szép szerivel tyaza, hát hogy az igy szokás fiatal házasaknál ... De még az ura is elgyütt érte ... De hányszor elgyütt! Inkább elmenekült előle. Szomszédokban bujdosott, mig üres kocsival nem ment el a sógor.

Elhalt mellőle apja, anyja. Mit volt mit tenni, asszonyt vett a házhoz; gyerekei lettek. Aztán meghalt mostanában. Elmentem a hagyatéki tárgyalásra, hogy hátha néz ki valami. De meg is voltunk citálva. De bizony egy garast se testált a Rozáliára, nemhogy vagyont.

*

A földekhez értek. Az öreg leszállt a szántóihoz.

A rendelkezésért összeveszett vele az asszonya, hogy a koldus maradjon otthon, ne lábatlankodjék, ha segíteni nem bir.

Mire hazaért a kocsi, már ott kuruty- tyolt a konyhaküszöbön a Rozália.

A fiatal ember anyja tett-vett. Kerülgette. Rozália tartotta szóval s kunyorált tőle zöldségfélétől krumpliig mindent.

A háziasszony türelemmel felelgetett:

— Még nem szedtük ki a földből.

— Van magának krumplija; több termett, mint nekünk. Uzsora-áron adta el a tavaszban is. Maximálison fölül. Néccer- annyiér! Aztán kinek takar? Se elől, se hátul. Pénze a takarékban. Rá van szorulva az ingyengyültre ?

Csak könyörgött, nyomorgott, sopánkodott Rozália. Szokása szerint, ahonnan egyszer szívességet nézett ki, megismételtetné százszor.

Nem tudta lerázni nyakáról a kölöncöt másként, a legbiztosabb fogáshoz nyúlt:

— Ne nyomorogjon itt a nyakamon. Jobb lett volna, ha marad az urával, ahogy megesküdött rá az oltár előtt. Tisztességes fehérnép .. .

Több se kellett. Se szó, se beszéd, úgy elseresorjázotí, hogy évekig mézes kenyéren se lehet tán odacsalni a holtig menyecskét.

Karácsonyi és újévi

képes levelezőlapok, gyönyörű kivitelben

nagyban és kicsinyben

nagy mennyiségben már kaphatók a Dombóvári Nyomda Rt.

papirkereskedésében.

Az ember útja.

Az ember csendben, halkan lépeget. Általlép néhány őszt, néhány telet.

És egyszer csak, — hiába vár, remél — Lépése többé új tavaszt nem ér.

Megáll az ember, csendben visszanéz. Utána szól a múlt: mondd hova mész ?

Az ember mélyen lehajtja fejét,

Vissza fordul és azt mondja : feléd.

Ősz Iván.

Sárgalábú kis kakas.

Irta: HORVÁTH ISTVÁN.

Úgy történt az kérem, hogy egyszer valami nagy-nagy lustaság szállott rám, amit úgy szokott értelmezni az ember, hogy »ráfér egy kis pihenés«. Fogtam hát magamat és egy nem is egészen szép napon elutaztam ami kicsiny, de annál népesebb és hangosabb balatonmenti falunkba. Tavasz volt ugyan, de egyáltalán nem volt szép tavasz és inkább esett az eső, mint nem és igy a sár miatt nem lehetett sehova sem menni.

A falusi gazdálkodó-emberek sem tudtak dolgozni künn a mezőn és akinek otthon nem akadt valami dolga, hát az vagy unatkozott, vagy beszélgetett, ha volt kivel. Vagy pedig elővették az almárium belsejéből vagy tetejéről a régi, poros, dohosszagu kalendáriumot és- komisz, nagy okulárét téve az orruk tetejére, — hát abból olvasgatták az elmúlt évek időjárásait, meg más egyéb hasznos tudnivalókat.

De voltak aztán olyanok is, akik otthon egyáltalán nem találták helyüket, azok biz’ a szomszédok nyakába varrták magukat. így aztán, pipaszó mellett, beszélgetéssel telt-mult a lomhajárásu idő.

Az unatkozó és beszélgetésre vágyó atyafiakból hozzám is bekocogtatott egy féltucatra való. Eleinte nem szívesen láttam őket, mert én nem unatkoztam, ellenben régi hires klasszikus irók írásait, memoárjait olvasgattam. Hát félretoltam a könyveket és vártam, mi lesz. Szemügyre vettem vendégeimet sorra-rendre, miután előzőleg *az elmaradhatatlan kézszoritás és a »hogy van« bekezdésen már túlestünk. Az én embereim mind, egytől-egyig tipikus somogyi balatonparti magyarok, némelyik valóságos művészi »tanulmány-fej«. Ot férfi, egy asz- szony. A férfiak között legértékesebb János bácsi; a nő »aszongya-néni«, szintén érdekes típus.

Megindul a beszélgetés. Azt mondja János bácsi, miután a pipáját áttolta a jobb szájaszögletéből a balfelőlibe :

— Mit gondul, ténsur, meddig tart még ez a zesső ?

— Gondolni nem gondolom, de az egész országban most mindenfelé nagy esőzések vannak. Az újságban is az áll. De lehet, hogy nemsokára kiderül.

János bácsi megvetőleg pök egyet.

— Iszen a zujságok mind hazunnak. Évek uta nem irgyák meg a zigazat.

Erre nem igen lehet felelni. János bácsi azért hagyta abba már régen az újságolvasást, mert már megunta az olvasás utáni mérgelődést.

Mondom aztán neki:

— Talán nem is olyan rossz ez a mostani eső. Valamire ez is csak jó.

— Jó, jó. De dógozni nem lőhet. Kőne má kapágatni, vetögetni, észt is, ászt is, asztán nem lőhet. Mér ? Mer mire kiérünk a mezőre, már megin esik . ..

Éles sivítással csap bele a beszédbe »aszongya-néni«.

— Hát a jószág, a csibék, az semmi?

János bácsi egy kicsit méregbe jön.

— Ne lafatyújon kee.

— Mér ?

— Mer tik nékű mög lőhet még éni, de krumpli, meg kukorica nékű nem.

Ez szentigaz. Mert ha a magyar embernek krumplija, kukoricája, meg egy kis búzája, rozsa van, már teljes a boldogsága.

Aprójószágot különben is csak az asszonynép szeret nevelni. A férfinép nem, mert az mindent »kifötör«, aztán enni se jó, mert édes a húsa. Nahát. Ezért

De aszongya-néni ezzel nem elégszik meg. Neki minden büszkesége az a sok csirke, tyuk, liba, kacsa, ami az udvarában lábatlankodik. Mivel ő szegény asszony. Földje nincs, csak egy kis háza, jókora kertje, egy fejős kecskéje, meg egy kamasz, vásott fia, a Pista.

Meg is mondja aztán az ő aggodalmas mondókáját:

— Láttya, ténsur, ez a sok esső nem árt senkinek másnak, csak nekem. A drága sok jószággyaim mind be vannak zárva a zólba, nem gyühetnek ki. Nem tudnak maguknak eleségöt keresni, hanem úgy kÖll ükét zsákbú ötetni.

Azt mondja erre János bácsi:

— Annem baj, keenek van ölég szö- mös kukoricája. Otesse abbú.

— Otessem hát. Egy zsákkal van még. Asztán ha eefoyy, akkor a »hüccs ki, hüccs be« szótu nem laknak ám jól. Kee is csak beszél a nagyvilágba, János.

Megkockáztatom én is a szót:

— Hiszen minden ember csak a maga baját érzi legjobban.

Látom az általános fejbólogatásból, hogy egyvéleményen van a társaság velem.

— Iszen igaz-, igaz — mondja János bácsi — köll a zesső, mer má oan vót a főd, mint a cserép, de ennyi esső mégse kőne. Mer még eerohad a krumpli, meg a más egyéb.

Aszongya-néni is engesztelőleg

— Azér ne busújon János, nem

má sokáig. A zisten nem hagyja el a dógos embört. Az tuggya, hogy mit csinyál.

Ez megint csak olyan beszéd, amire nem illik mást mondani, mint:

— Az szentigaz.

Ezzel aztán az eső-ügy el is van már intézve. Hanem Bütös Vendel polgártársunk közbeszól :

— Hanem mast gyut eszömbe, Vera néném, hogy magával tennap mit akart csi- nyáni a bíró.

Hát ez kissé bonyolult ügy.

— Az. A zakasztófára való.

— No, csak mondja — biztattam.

— Hát tuggyák, annyi bajjom van evvel a komisz gyerökkel, a fiammal, a Pistával.

— No.

— Tennap röggee eemönt a zakasztófára való gyerök a kanász fiáhó jáccani. Avval kimöntek a mezőre, ott lótottak-fu- tottak, asztán mikor mögéhöztek, hát a kanász fia aszongya, gyere Pista, foggyunk aszongya tikot. Osztánnék mögsüssük és aszongya mögösszük. Pista, aszongya, sza- bódott, de a kanász fia nem tágított.

— No — és?

— Hát mögcsipték űket, osztán beké- sérték a kösségházáhó, ott becsukták mind a kettőt. Osztánnék idegyütt a kisbiró, hogy aszongya, tűzessek. Mér ? mondok. Azér, aszongya, mer a Pista tikot lopott, mög is ötté, aszongya, osztán a gazdája mast követeli a pénzit.

— Hát mög is köllene ászt füzetnyi — véli János bácsi fontoskodó képpel.

— Füzeti ám a zakasztófa. Fűzéssé mög az, aki mögötte. Én bizony nem füzetök.

— Hát aztán mit mondott Vera néni a kisbirónak ? — kérdeztem.

— Én bizony ászt montam, hogy nem füzetök. Aszongya, máj mögmongya a bírónak, de aszongya, abbú baj lösz.

Biztatgattuk, vigasztalgattuk Vera nénit, de mivel nem lehetett vele semmire se menni, abba is hagytuk az egész dolgot. Közben az eső elállt, a nap pedig gyengén és bágyadtan kisütött, — alkalmas lett a levegő, meg az idő arra, hogy kimenjünk az utcára, leülni a ház előtti kis padra beszélgetni, pipázgatni.

Az égi derűnek a község apraja-nagyja jóval előbb megörült, mint mi, mert mikor mi kimentünt, már az egész házsor előtti padokon üldögélő emberektől tarkállott a hosszú és széles utca. Beszélgettek, pipáz- gattak azok is.

De nini: egy kis kakas. Az ám. Milyen