Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1921-12-25 / 52. szám

8

12. oldal.

sastoll büszkén lengett a farsangi éjszakában. Gzobor felé mentek.

— Jóestét Bálint bátyám — mondta egyik tiszt. A hangja mély, bariton volt. Szép, kék szemeit fekete pillák árnyékolták s jellegzetes karaktert adtak fiatal arcának.

A társaságból asszonysikoly hangzott. Margit, a főispán kis buga szaladt elő.

— Laci . . . édes, te — sirt föl fiatal szive s odaszaladt a fiúhoz. — A vőlegényem — mondta halkan, szemérmesen s odaborult a vállára.

Czobor hangja eirekedt.

— Pethő Laci . . . Te. Hogy tudtál átszökni ? A fiukat is hívtam, de nem jöhettek. ó, miért is nem jöhettek.

Pethő László két szeme fölizzott. Szép arca lázba borult.

— ők följebb vannak. Mi is úgy szöktünk. Reggelre otthon kell lennünk. Margitka üzente, hogy talán itt lesznek. Valamikor én is vendége voltam Bálint bátyámnak. Még a fiukkal. Gondoltam, nem dobnak ki, ha bejövök. Á barátom: Füzy Tibor velem tartott.

A kislány mind mélyebbre fúrta fejét a fiú vállába.

Az asszonyok nézték a két tisztet. A ruhájukat. A Bocskay-sapkát. Már esziendök óta nem láttak magyar tisztet.

Czobor megölelte őket.

— Fiaim, édes magyar fiaim . . . Hej cigány, most húzzad, de úgy húzzad, hogy reggelig vége se legyen a nótádnak.

A bujdosók dalolva kapták derékon a lányokat. Füzy Tibor fütyülni kezdett. Pethő Laci nevetett.

— Ezt hallgassátok. Ilyent úgy se hallotok mostanában. Sokszor, mikor nagyon elfog a keseí üség, csak leülünk egymás mellé, libor fütyül. Nincs az a madár, a mely szebben tudna.

— Elfütyülöm a bánatodat kis komám. Ha meghallják a bencés barátok odalent, szilenciumot kiáltanak — mókázott Tibor. — Te Laci, Fábián az utolsó házfőnök biztosan azt hiszi odabent, hogy udvari ünnepség vagyon a várban, megjöttek a régi urak ... De azám !

Az órák repültek. Odakint hajnalodott. Az ablakon fénycsikok surrantak a terembe. Pethő László megnézte az óráját. Öt óra volt.

— Na gyerünk komám. Amig vissza- csu zunk, reggel lesz.

Czobor Bálint elsápadt.

— Mentek? — mormogta. — Hát menjetek.

A társaság elcsöndesedett. A szivekre rátelepedett a szomorúság. Margit hangosan felzokogott. A gyönge, sápadt lánysikoly belemarkolt a lelkekbe. Az asszonyok is felsírlak. — A cigány elhallgatott. A tehetetlen emberi fájdalom átrepült a termen.

Tibor énekelni kezdett. Az ajtóba hívta Pethő Lászlót s indulóban elkezdték a kis dalt :

Ne sírjatok baranyai lányok,

Vissza jövünk még hozzátok Valaha, valaha, valaha ...

A két tiszt egy darabig az ajtóban állt. Körülnéztek még egyszer. A szivükbe zárták újra és újra a régi, drága arcokat. Aztán elindultak a bujdosók bus, sanyarú utján tovább. Odabent a társaság is készülődött. Az udvaron szerb katonák szitkozódtak.

Czobor kihúzta magát.

— Azért is — gondolta. A cigányhoz fordult; — A Rákóczi-indulót! Azért is.

A szánkók elindultak. Mögöttük becsapták a várkaput.

Gzobor megfordult. Két ökle belevá- gődott a halló hófelhőbe.

— Visszajövünk még 1 Hiába csapkodjátok a várkaput. Majd kinyitjuk még!

A Mecsek fehér homloka derűsen ragyogott feléjük. Mint az ősiség őrizője nyugodtan nézett a bezárt várkapura.-----------------------------------------------------„Csonka Magyarország nem ország, Igész Magyarország menyország!“

fí holtig menyecske.

Irta : VÁTH JÁNOS.

Ä szalóki erdő taroltan pihen. Rőt a füve, sok zörgő levél borítja a fák alját. Egynémely későn fakadó korona még sárga levelektől ékes, amelyek szétrepesztik a vöröses-barnába összetevődött ákácok színeit. Ez a korán ékét vesztett fa már telet mutat az első dér óta, mikor őszi mosoly ül az égen, a nyárfák szépséges gléaájában s a rétet gulya legeli.

Ä fák aljában durrog a száraz ág egy fáészó asszony térde alatt. Fiatalos erővel pattogtatja, tördeli csomóba amig egy gicára valót nem gyűjt. Rongyos a ruhája. Cafog róla a cafat, a falubeliéi elkocsiznak, ökrös szekereznek mellette az országúton, hogy ráismernének, ó se ismeri őket. Oldalt pislog föl rájuk lehajoltából. Nem akarja, hogy fölismerjék.

Van a falunak egy jókedvű legénye. Neki hasztalan van háttal.

— Kedves Rozália néném, elviszem ám a szedegetését, csak várgyon rám, mig fordulok egyet.

— De jó szemed van, szógám. Az Isten áldjon érte, hogy segítesz a szegényen.

Szaporábban ropog az ág; gyűl a törmelék. Ha száz keze volna, százzal iparkodna, hogy ha annyit szedhetne, akár megszakadjanak a fiú jóvérűéi. De a legény gyors. Egy-kettőre lehányja a trágyát. Félti a megizzadt jószágokat.

Pajkos jókedvvel dévajkodik rá a kol- dusasszonyformára:

— Ej Rozália néném, csak ennyit győzött ? Nem lesz ez egy kocsíódalla se !

— Rz ám semmiházija, annyira siettél.

— Má ahogy bírom. Nem sok telük az ilyen elbocsátott katonától.

— Mégis megizzadtattál . . .

— Csak u gonduija, hogy viz, pedig nem veröjték a . . . Na, majd fölsegétem hányni.

A vella villan-csillan. Három-négy szúrás és a rőzsecsomó az oldalközben. Bizony meg se kottyan a derekában.

Akar ugrani a legény, hogy siessen; le se pokrócozott. De nem engedi a toprongyos.

— Há mennél addig ? Ez a sok jó szárazék !

— Nem érdemes azér a vellahegyet koptatni.

— Nem, akinek van. Hanem a szegény!

— Ej, akkor siessen Rozália néném. Ahogy telük az ilyen fiatal menyecskétől.

— Ne háborgass, mert ecccriben nem mék veled.

— A pedig nagy bajomra volna, mert sok vért csapolt a muszka srappel belülem. Asztán fázós vagyok, tuggya. Fázós! Azér jó, ha menyecskét tudok magam mellett.

— Házasodj meg! Elfér a házatoknál.

— Nem lehet az olyan hamar. Hová gondul ?

— Ha nincs mersz, ne járasd a szádat, mert tudd meg, kardinális gyónást végeztem.

— Mi a Rozália néném.

— Hát a se tudod ?

— Pedig első gyerek voltam, elhigyje nekem. Eccer vetett le a Fesler gyerek. Az is csak egy délelőtt tartott. Újra ledobtam.

— Hát minden vétkem meggyóntam egész életemre.

— Hát azér van máma a vezeklők eme rongyos göncében ? — gúnyolódik a legény. — Mert csak a szalóki határban, eme öregerdőbe láttam én még illen cond- rában — szabadszájaskodik a legény.

— Az ördög a bőrödbe! Ha föl nem hányod a gályát, hozzád hajítok egy nyalábot.

Az utón elbeszélgettek.

A legény hasztalan tudakozta, hol járt vonattal a napokban a bátyjával együtt. Nem felelt rá. Mikor mégis erősitgette a legény, megfenyegette, hogy leszáll a kocsijáról. De a legény nem egykönnyen ijedt meg. Kifizette, hogy ha leszáll, azon szent helyen lehányja a gályát, még pedig útközben, hogy úthosszát szedegetheti össze, akár az erdőben. Megszelídült Rozália. Hűségesen felel- getett más kérdésre terelt dolgokról.

Az öregerdő határos a szomszéd falu

1921. december 25

dűlőivel. Az erdő szögell bele a falu szántóiba. Kicsi a falu. Kicsi falunak nem lehet nagy határa. Hamarost otthon voltak a szá- razékkal.

Mire haza értek, azon vették észre, hogy dél van, hogy a köd fölszállt, az őszi nap fényesen ragyog. Kicsalta a Rozália ke- hes bátyját is az udvarra sütkérezni.

Éles, száraz kehöiés fogadta a száraz- galyas kocsit.

— Jó-keh-keh-napot keh-keh-öcsém!

— ej ez a cudar kehe elvisz az őszre. — De csak vigyen is. Mi keresni valója az ilyen dögnek a föld hátán ? Aki csak nyűg a más nyakán.

— Hány éves Józsep bátyám?

— Hatvanöt, öcsém.

— Hatvanöt. Az én apám ötvenötig se élt; az Isten nyugasztaja.

— De él a bátya. A nem volt olyan bolond. Nem erőltette meg magát. Nem huz- vont. Annak cüvek a dereka. Az enyém meg

— ütött rá csontbőr öklével —- e má nem derék. Héjába, ha má dög az ember, jobb eltemetik.

— Micsoda beszéd a: dög ? fedte a húga.

— Te beszélsz? Ne beszélj!

— Dög a kutya, meg a ló, meg a jószág; az ember, Uram bocsá bűnömet, hogy utána is gondulom . . .

— Hát hogy kerültetek össze ?

— Hogyan ? Mi gondja rá ? ! — felelte a húga.

— Ágot szedegetett Rozália néném az Öregerdőn.-- Gondultam. Hogy megén rávette a szégyen hacukáját. Hát rá vagy te arra utalva ? Nincs neked tisztességes megélhetésed ? Kiér harculsz ? Bár én se harcultam volna! Engem is kinéznek a házbul. Hát téged, ha te megkoldisodsz ? A szemétdombon, ott pusztulsz el !

— Pusztul az eb, meg a kölyke.

— Fiatal menyecske még a Rozália néném, hogy gundulna ő a meghalásra! Inkább a férjhözmenetelre !

I — Arra ! hogy a fájás álljon beléd! — 'dörmentett Rozália és beszaladt nagy pulykásán a konyhára.

— Elviszem az ágát — tréfálkozott a legény, aki nem tudta otthagyni a lövészárokban se tréfás vérét.

— Aszondom öcsém, náladnál jóval fiatalabb leányt el ne végy !

— Ráérünk arra! — fordította útra lovait.

— Rz Öreg tagnak jársz, elvihetnél! Ott szánt az a gyerek, a sánta anyjával . . .

— Elviszem, el._Majd beszólok. Megegye az ebédjét akkorára!

— Az én evésem! — intett lemondót s a kert lécfejeibe kapaszkodva, kivánszor- gott a kocsi után.

*

Ötödik ház ellen laktak a legényék, de üzenet nélkül is meghallották, hogy az öreg gazda már elindult hozzájuk. Az éles száraz kehe metszette a poros levegőt.

Sokáig eltanakodott, bizalmaskodott az öreg. Csupa panasz volt felesége iránt. A trágyás kocsi ülésébe is avval lépett föl:

— Aztán megmondom, tizenkét esztendővel fiatalabbat el ne hagyjanak vetetni a fiukkal.

— Aztán mér, Józsep bátyám ? — csapott lovai közé a fiatal gazda.

— Mér ? Még kérded ? Látcik, hogy gyerek vagy, ha még ulyan nagy fődet bejártál is! Neked mondom, tudom, hogy benned szárad, mert ha a fülébe gyutna annak a vén sánta asszonynak, a házból is kiverne. Pedig úgy is kivisznek ma-holnap. Hogy biró lettem, ráírattam minden ingatlant. Azuta az Isten gyereke se bir vele. Semmije sincs, elmehet!

A legény hallgatta. Befelé mosolygott. Mikor kifogyott az öreg a beszédből, megkérdezte, hová voltak a vonaton a húgával? Azt is elmondta az öreg, miután lelkére kötötte, hogy a szót tovább ne adja.

— Dehát a Rozália néni csak nem veri ki a házból ?

— Ameg világgá megy szegény feje. Ha kivált te a csufondáros szádra veszed!