Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-03-27 / 13. szám
4. o'dal 1921. március 27. val tudtam venni. Ez borzasztó, tönkre kell az embernek menni . . . — Hazugság az egész! — ugrik föl helyéről ingerülten a hivatalnok. — Nekem beteg az anyám, már egy esztendeje nem láttam. Fél éve járok egy rongy Írásért, hogy az utazást megengedjék s ki tudja, hogy mire odaérek, nem-e megyek már későn? Mit dollároznak, mit félvagon-áruznak maguk itten ? Hát már nincsen semmi ezen a nyomorult világon egyéb, .mint az átkos, ronda pénz ? Hát végképpen lesülyedt az ember a posványba ? Miért nem dolgoznak inkább ? Vagy senki sem akar már dolgozni? A két kereskedő csodálkozva néz az ingerült, kipirult hivatalnokra. A tanítónő is ölébe ejti könyvét és élénken fölfigyel. A két kereskedő szótlanul, tanácstalanul néz hol egymásra, hol a hivatalnokra. Mintha tekintetükből kiolvasható lenne az ördögi vigyorgás csiklandozása. Bizonyára ezt gondolja a két kereskedő: »Szamár ember! Ma ez az elv dominál: élni, élni kell, sürgősen, azonnal. Mindent kiélni még ma, mert le- t)et, hogy holnap már minden késő lesz, lehet, hogy holnap már jön a dög, a tönk- rejutás, a nagy semmi. S mi lesz akkor ?« A hivatalnok mosolyog. Talán ezt gondolja : »Szegény emberek, ostoba emberek! Holnap ? Mi lesz ? Hát már Isteniek sincs?« És gúnyosan megkérdi: — Nem szégyenük ezt a kirabolt, kifosztott szegény országot teljesen tönkretenni ? A két kereskedő kissé meghökken. Egy darabig riadtan néz jobbra-balra. A hivatalnok is leül, ujjaival idegesen dobol a bársonyától megfosztott pádon s megveiő- leg elfordítja a fejét s ismét nézi a drága baranyai földet. Még azt sem veszi észre, hogy a mellette ülő tanítónő hálásan pillant föl rá a könyvből . . . A vonat hirtelen megáll. A két kereskedő cihelődik, Leszálíanak. Köszönnek. A hivatalnok rájuk sem néz. A tanítónő rendületlenül olvas. Odakint kis fiuk, kis leányok kiabálják : »vizet, vi-zet!« A hivatalnok kiszáll. Szédül a feje, ég a gyomra, iszik egy pohárral. Mikor visszatér a fülkébe, a tanítónő már nem olvas. Áll. Nézi az állomási épületet, meg a sürgő-forgó népet. A hivatalnok pillanatig megdöbbenve nézi a szép leányt. Még csak most látja. Mig olvasott, nem is vette szemügyre. Bemutatkozik. S a kereskedőkre fordul a beszélgetés sorja. — Üzlet, mindig és minden üzlet — veti oda a hivatalnok. Koldusok vagyunk, nincs semmink, lenéz bennünket az egész világ, össze kellene fognunk, össze kellene tartanunk s ezek még mindig csak a saját, önös kis érdekeikkel törődnek. Valutákból élnek, mesterségesen fölhajtanak mindent s mi még az utolsó vánkost is odaadjuk nekik a fejünk alól, hogy éhen ne haljunk. — Szomorú, szomorú ... — mondja apatikusan a tanítónő. — Az ember már restéi emberek közé menni a rongyaiban; koplalni kell, nélkülözni, rongyoskodni s mégis, mégis .. . — Nincs jóbarátunk, nincs jóakarónk az egész világon. Eszközök voltunk ismeretlen célok szolgálatában s mikor elbukott az ismeretlen ügy, vele buktunk, magával rántott az örvény. S most lenn vagyunk a mélyben, a semmiben, nem gondol velünk senki, azt sem bánnák tán, ha teljesen eltűnnénk a föld színéről. A tanítónő keserűen bólintott. — Odakint rajtunk nevetnek, mig idebent szipolyoznak és nyúznak bennünket, minden oldalról. Érdemes így élni? Érdemes? — Érdemes! — szólt a hivatalnok dacosan. Kell élnünk. Még nincs befejezve semmi. A mákonnya! telitett, ködös nyugati levegő nemsokára kitisztul s meglássa, ettől magától eltűnik, elbújik ismeretlen rejtekhelyére a sok gyáva élősdi. A tanítónő melegen megrázta a hivatalnok kezét. Minden volt ebben a kéz- szoritásban: köszönet, hála, bátorítás, büszkeség, remény. Múlt, jelen jövő megeleve- nült egy pillanatra s talán az a köny, amely ebben a percben kiült szemük pillájára, pecsét volt arra a fogadalomra, amely úgy szól, hogy : „Nem, nem, soha!“ ... DOMBÓVÁRI HIBLÄP A következő állomáson a tariitónő | kiszállt a vonatból. A hivatalnok egyedül maradt az egész kocsiban. Közeledett a demarkációs vonal. Azt átlépni már csak kevés utasnak volt joga. Lassan döcögött a vonat a pár kocsival, odaktinn szomorúan álldogáltak a téli hidegben a fák, bokrok. A hivatalnok is érezte, fiogij a hangulat most olyan szomorú, mint a kedves halod sírjára ráboruló csöndes este. Nagybúsan lehajtotta a fejét, két kezét i a zsebébe mélyesztette, lábait hosszan elnyújtotta maga előtt és csak ült ott, csak ült, | ült teheteteíien dühhel, bosszúvággyal, keserűséggel. őrülten szaladgált lelki szemei előtt ezeréves történelmünk sok-sok apró- cseprő epizódja, mint ezernyi apró mozaikkocka, de amelyből folyékonyan a dicsősé- | ges múlt drága emléke alakul ki. Pillanatra behunyta a szemét jól esett így a múltat vizsgálgatnia. Lelke elkalando- , zott a múlton, az ősök hatalmas testi és lelki I erején és megmérhetetlen teljesítmény én. | Attila, a fékét vesztett, vad, szittya fejede- I lem, aki a félvilágot hideglelős reszketésben j tartotta, akinek a neve említésére kétséghe- I esés, páni félelem lepte meg a puha és ; gyáva nyugati népeket. A hét vezér. Mesének is sok volna ma már a tengernyi hős- | tett. De akkor megtörtént. Botond, a íél- | meztelen testtel, puszta kézben tartott buzo- | gánnyal, egyetlen sújtással, szörnyű lyukat ; vágott a bizánci vaskapun, amely lyukon kiszaladt a görög vitézek minden harci kész- ! sége. Vagy Dugovícs Titusz, aki, hogy a I szüzmáriás lobogó valahogy a török kezére j ne juthasson, inkább magával rántotta azt mindenestől. Vagy: Szent István, Gellért püspök, Mátyás király, Rákóci, Kossuth és ! a sok-sok drága, nagy, melegszívű magyar ... | Aztán : Mohi-puszta, Mohács, Arad . . . i Brassó, Kassa, Kolozsvár, Komárom, Pécs, j Pozsony . . . Hova jutottunk, mivé lettünk ? Királyok, gazdagok, boldogok voltunk, szép, irigyelt | Kánaánunkban. Mik vagyunk most ? Koldu- I sok, nyomorultak, nyomorékok. Semmink I sincs. Erőnk elfogyott. Akarásunk béna. Még most is egymást bántjuk. Hályogos a ! szemünk. Kicsit elbusulta magát. Erezte, hogy a szeméből lassan peregnek a kösnyek. A vonat lassan döcögött. Csak üldögélt egykedvűen, szomorúan. Számolgatta, hogy még hány percig lesz magyar földön s aztán jön egy emberhuzta vonal, amit úgy hív a nép Idegen szót nehezen törő nyelve, hogy *demokráciás«-vonal. Ezen egy kicsit elmosolyodott, de aztán el is komolyodott. Hát bizony nem humor az a demokráciás vonal. A jó magyar nép tán akaratlanul, tán tudatlanul is azt akarja ezzel mondani, hogy: »lám-lám, hova jutottunk azzal a demokráciával !« A vonat kerekei pedig ütemesen mintha feleseltek volna: »Nem, nem, soha!« ... h. HERK DÁNIEL táncművésrefci akad. vé«j®'ett- oki. tánctanár 9 intézete április hó 6-án a Koronában megnyílik. Klasszikus magyar és rokon nemzeti táncok. — Uj : magyar diszpalotás és — tavaszi örömök, rőzsa-baiett. — Destruktiv táncok kizárva! Érdeklődni és beiratkozni lehet: április hó ötödikéig Kossuth Lajos-utca 8. szám alatt ; április hó ötödiké után a Koronában, délután 2 órától. Diákok az intézetben kapnak felvilágosítást. Értesítés. Tisztelettel értesítjük Dombóvár és j vidéke mélyen tisztelt közönségét, hogy | Dombóváron, Hunyadi-tér 29. szám j alatt fennálló fényképészeti műteremhez társas viszonyba léptünk. Minden igyekezetünkkel azon leszünk, í hogy modern és művészi munkákkal fővá- I rosi nívóra emeljük a fényképészeti ipart i Dombóváron. A mélyen tisztelt közönség szives ; pártfogását kérjük. Dombóvár, 192 í. mírcias 23. Tisztelettel : Krausz és Leicht fényképészek. Hangok a karzatról. Azt mondják: a Karzati hangokra mindenki panaszkodik, a publikum is, meg a színház is. Azt mondják : ez kü’önös dolog, mert az igazmondás miatt nem szokás meg- neheztelni. Azt mondják: a -színháznak Dombóváron pont százegy baja van. Azt mondják : a legnagyobb kárt az újság kritikája csinálja. Azt mondják: nem is csoda, mert a kritikák szerzője egy fogatlan, pápaszemes, kopasz, öreg bácsi. Azt mondják : az öreg annyira süket, hogy csak a súgót hallja. Azt mondják : annyira vak, hogy nem veszi észre a színművésznők isteni szépségét. Azt mondják : annyira kopasz, hogy minden lámpa felesleges a teremben, ha ö ott van. Azt mondják : a villanytelep ezért be fogja az öreget perelni, mint piszkos ken- kurrenst. Azt mondják : a «Dombóvári Színház» operát is fog előadni. Azt mondják: a főszerepeket Keleti Ilona fogja énekelni és partnere Nagy Pista lesz. de mellékszerepekre Tölgyesy Nusi is tippelve van. Azt mondják: a legközelebb az öreg Hoffmann bácsi fog mesélni, azután meg a «Zsiga bácsi» következik. Azt mondják: a szinházi publikum állandósul. Azt mondják: állandóan alakulnak uj egyesületek. Azt mondják: most van szervezés alatt a «Potyajegyesek Clubja». Azt mondják : a «Potyajegyesek Clubijának külön szakosztálya lesz a lógós ab- tdjlang, amelynek tagjai a belógás művészetében szakszerű kiképeztetést nyernek. Azt mondják : nagy küzdelemre van kilátás a Potya Club elnökválasztásánál, habár általánosan elfogadott kandidáltak még nincsenek. Azt mondják : senki sem akarja az elnöki tisztet elfoglalni, mert senki nem akar mint elismert «potyázó» nyilvánosan fellépni. Azt mondják: ez a rovat kifogyhatatlan. Karzati Dániel.
