Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1921-12-25 / 52. szám

10. oldal.

hették, hogy elérkezett az utolsó órájuk. Leolvasta ezt az arcukról, amint egy teve csontvázánál botorkáltak el, amely útjukat állta. Látszott ez a tekintetükből is, amely- lyel egy pár elkóválygó keselyű után pillantottak. Nincs más választás. Itt kell nyomorultan elveszniök.

Ekkor vették észre a pálmát és az oázist. Odasiettek, hogy vizet találjanak. A mint végre odajutottak, szertefoszlott utolsó reménységük is. A forrás vize elapadt. A halálsápadt asszony lefektette gyermekét és sírva ült a forrás medréhez. A férfi is melléje roskadt s öklével a földet verdeste. Hallotta a pálma, amint arról beszéltek, hogy meg kell halniok.

Azt is megértette szavaikból, hogy Heródes király minden két-három éves gyermeket megöletett, annyira rettegett a zsidók megszületett, várva-várt királyától.

— Még hangosabban zúgnak a leveleim ! — mondta a pálma. — Ezeknek a szerencsétleneknek nemsokára itt az utolsó pillanatuk.

Azt is hallotta még, hogy a sivatag félelemmel tölti el őket. K férfi azt mondogatta :

— Jobb lett volna otthon maradnunk, hogy a poroszlók öljenek meg, mint ide menekülnünk. Az a borzalmas halál is! köny- nyebb lett volna ennél.

Az asszony felsóhajtott:

— Istenem, maradj velünk!

— Egyedül vagyunk a ragadozók és kígyók között — emelte fel szavát a férfi — seni eledelünk, sem italünk. Csak Isten segíthet rajtunk.

Kétségbeesve szaggatá meg ruháit s arcát a földre nyomta. Olyan reménytelen volt már, mint a halálosan sebzett szivü ember.

Az asszony fölegyenesedett ültében, kezeit térde köré kulcsolta. Tekintete, mely a sivatagot fürkészte, határtalan félelemről tanúskodott.

A pálma érezte, mint erősödik levelei között a zajló susogás. Az asszony is észrevette ezt s fölpillantott a fa lombjára. Kitárta hirtelen a karját s igy kiáltott föl:

— Datolyák, datolyák!

Sóvárgó vágyakozás volt a hangjában s azt kívánta, bárcsak ne volna magasabb ez a pálma a rekettyénél és datolyáit olyan könnyen lehetne csak elérni, mint a csipkebokor gyümölcsét. Tudta, hogy a pálma datolyától terhes, de hogyan juthatnának olyan szédítő magasságba?

A férfi is látta, hogy elérhetetlenek a datolyák. Föl-föltekintett a fára, de ó se tudta az asszony óhajtását teljesíteni.

A gyermek körülöttük tipegett és szalmával, rőzsével játszadozott. Egyszer csak hallja édesanyja kiáltását.

A csöppség nem értette még, hogy anyjának nem teljesülhet mindon kívánsága. Ó is a fára nézett s azon tűnődött, hogyan lehetne leszedni a datolyákat. Aranyló fürtjei alatt összeráncolódott tiszta kis homloka s végre mosoly sugárzott föl arcocskáján. A pálmára kiáltott nyájas, gyermeki hangon, mig kis kacsóival a törzsét cirógatta:

— Pálma, hajolj le hozzám!

És csodák csodája! A pálmalevelek megzizzentek, mintha orkán zúgott volna keresztül rajtuk és megborzongott, a hatalmas törzs is. A pálma érezte, hogy a kisded hatalmának nem tud ellenállni.

Alázatosan hajolt a gyermek elé, mint a királyi hercegek előtt szokás. Hatalmas lendülettel borult a földre s végre oly alacsonyan feküdt, hogy terebélyes lombjának reszkető levelei a sivatag homokját érintették.

A gyermek nem ijedt meg a látványra s nem is csodálkozott. Örvendezve szaladt oda és szedte az öreg pálmafa gyümölcsét.

Amint eleget szakított s a fa még mindig a földre borult, odalépett hozzá, megsimogatta szelíden s kedveskedő hangon szólongatta:

— Emelkedj föl, pálma!

A hatalmas fa tisztelettudóan egyenesedett föl s levelei úgy zenéltek, mintha hárfa szólna.

— Tudom már, miért susognak gyászdalokat a leveleim! — mormolta a pálma,

amint ismét a magasba emelkedett. — Nem ezeket az embereket búcsúztatják az élettől.

Lent a földön térdepelve magasztalta Istent a férfi és az asszony:

— Te láttad rettegésünket és eloszlattad a szivünkből. Te vagy a Hatalom, aki a pálma törzsét meghajtottad, akár a fűzfa vesszejét. Melyik ellenségünktől féljünk ezentúl, mikor a Te mindenhatóságod védelmez minket?

*

Amint a legközelebbi karaván végigvonult a sivatagon, észrevették az utasok, hogy a hatalmas pálma lombkoronája elszáradt.

— Hogyan történhetett ez ? — kérdé az egyik. — Hiszen ez a pálma nem halhatott meg addig, mig Salamonnál nagyobb királyt nem látott ? !

— Bizonyosan látta már! — feleié a másik, a sivatag vándorai közül.

_ mmm hírlap _

Imádság.

Én Istenem, iMj már szebb napokot,

Kis házat, néhány kellemes szobát,

Napos verandát s kertet, kedveset,

Mit hangos, tiszta kis patak foly át

S adj kis kertembe árnyas, vén fasort. Öreg fák aid pihenő padot,

Szelíd asszonyt, enyhe sütkérezést És könyü, tiszta, üde bánatot.

Adj pár rímet majd gyors toliam alá, Meghitt beszédet alkonyat felé,

Adj szép tavaszt, langy nyarat, csendes őszt És boldog, szelíd álmokat beléŐsz Iván.

Rózái kisasszony.

Irta: PONGRÁCZ KAROLY.

Őszutó botorkált már a vén házak között. Szomorú ruhába öltözött már a kiserdő is. Minden virág az elmúlás illatát lehelte, hervadta szépsége örömét.

Rózái kisasszony az ablaknál ült. Lenézett az őszi, esős utcára Tekintete a Barátok templomáig ért, ott fordult az utca. Elég volt idáig látni neki. Szomorú ötvenkét éve már úgyis befelé élt. Tűnődött a múltba- halt emlékeken, melyeket régen élt, nagyon régen. Haj, mily gyorsan is robogott el tőle az ifjúság. Hipp, t)ipp ~ és már deresbe fehéredett a haja, arcáról lehervadtak a rózsák és messzeszállt minden öröm.

Kopogtak az ajtón.

— Szabad.

— Csókolom kezét.

— Jé, maga az Bertányi! — szólt és arcán váratlan meglepődés futott végig — Jöjjön csak beljebb. Hát hogy került ide ?

Az öreg gavallér — ki ó-divatu ruhájában megállt a küszöbön, betopogott. Szives kínálásra leült a régi asztal mellé. És beszélni kezdett, megindult, fátyolos hangon :

— Dolgom volt ebben a városkában a telekkönyvnél. Gondoltam, megnézem. Talán már nem haragszik rám. Meg, hogy igazat vallják, kiváncsi is voltam magára. Hiszen már harminc éve, hogy láttam.

— Nagyon kedves maga. Igazán nagyon örülök. Hanem, nem* haragszik ugy-e, de maga is nagyon megöregedett. Hát most mára nem megy ám sehova. Ma délután nálam marad és beszél nekem.

Egy-két perc Beszélnek apró kérdésekről. Végre aztán rákezdődik minden dolgok legszebbje: az emlékezés.

— Emlékszik-e Bertányi a megyebálra, amelyiken meyismerkedtünk. Emlékszik? Talán harminckét éve. Igen, annyi. Fehér selyemruhában voltam, ugy-e ? És mennyit táncoltunk. Emlékszem: maga volt a legjobb táncos. Istenem, de szerettem,

1921. december 25.

mikor felkért. Milyen soká táncoltunk együtt. Emlékszik ugy-e ? És bál után hazakisért. Milyen szép idők is voltak.

— Igen kérem, szép idők a múlt idők. Hanem emlékszik-e még Gyergyai Palira, arra a sudár gyerekre, ki mindig csárdást táncolt. Igen. Múlt héten találkoztam az öreggel, mert bizony, már az is megöregedett. Nyugdíjas főszolgabíró. Panaszkodik nagyon a köszvényére.

— Szegény Pali. Hát Fekete Erzsiké eszébe jut-e? A legtöbb éjjeli-zenét ő kapta. Hetet egy éjszakán. Szegény, most háromhete temették. Nagyon siratták az unokái.

Elhallgattak mind a ketten . .. Emlékeztek .. .

Végre Rózái kisasszony szólott:

— Iszik ugye, kis kávét ?

— Nem vagyok éhes. Muszáj ?

— Lina! — kiáltott ki Rózái kisasszony.

Lina betopogott.

— Jé, a Feri urfi. De megöregedett.

— Nem Feri urfi, hanem Bertányi ur

— utasította rendre Rózái kisasszony a vén Linát.

Kávéztak.

Aztán újra hullt belőlük a széppéfakuít

rnult.

— Nagy Imréről hallott-e ?

:— Nem.

— Pedig szegény az is meghalt. Szomorú halállal, koldusszegényen. Vagyonát régen elprédálta már. Mire ? Hiszen gondolhatja ? Lovakra.

— De mondja kedves Rózái, — de ugy-e nem haragszik a kérdésért: miért nem ment férjhez? Hiszen hallottam, hogy sok kérője volt — utánnam.

— Én . . . én ... Hát mondja maga, miért nem nősült meg ?

— Én .. . én ... hát. — Hát most már megmondhatom, ne haragudjon érte, de én csak magát szerettem. És azért is mentem messze vidékre, mert nem engedte hozzámjönni az édesapja.

— Most már én is megmondhatom ... Hát azért nem mentem máshoz, mert magát szerettem. Sokáig szidott és perelt velem érte az édesapám. De egy év múlva meghalt. Magáról pedig azóta nem hallottam semmit.

— Jé, ha tudtam volna ezt — szólt az öreg gavallér fájdalmas hangon. — De tudja, kedves Rózái, az után az emlékezetes est után, mikor édesapja kiutasított, két évig nagyon bánkódtam. Erre gondolni sohasem mertem.

Újra csend ül közéjük. Lopva-lopva egymásra néznek.

— Hej, hol van a régi Bertányi Feri ?

— gondolja magában Rózái kisasszony.

— Istenem, mivé lett a néhai bálkirálynő — mondja magában az öreg gavallér.

Esteledik ...

— Mennem kell — mondja Bertányi.

— Ráér.

— Nem. Indul a vonatom.

Bucsuzkodnak nagy szomorúsággal.

— Isten vele, kedves Feri!

— Isten vele, kedves Rózái!

öreges udvariassággal hajol meg. Csókot nyom Rózái fonnyadt kezére. De mikor az ajtóban újra kezet fognak, nem állhatja meg, hogy meg ne szorítsa kissé a kezet.

Elmegy. Az ajtó becsukódik utána. Rózái kisasszony a tükörhöz lép. Belenéz. A hervadt arcon a fehér haj szomorúan tekint rá vissza.

Aztán újra az ablakhoz ül. Nézi a nép- telen Templom-utcát. Tekintete újra megakad a Barátok-templománál, hol fordul az utca.

Künn ólmosan megered az eső.

A szél a kiserdő fái közt orgonáim kezd.

Rózái kisasszony lelke mélyén pedig tűnt múltja muzsikál gyászindulót.

Hiszekegy Istenben, hiszek egy hazában Hiszek egy Isteni örök igazságban, Hiszek Magyaroszág feltámadásában.

Amen.