Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-07-17 / 29. szám
V» évfolyam. Dombóvár, 1921. Julius 17. 29. szám. DOMBÓVÁRI HÍRLAP POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési ár: egész évre 52 — kor; I Megjelenik minden vasárnap. félévre 26'— kor; negyedévre 13'— korona. I Előfizetési dijak és hirdetések a kiadóhivatalba; _ , la lap szellemi részét illető közlemények pedig a Egyes szám ara 2 korona. I Szerkesztőséghez (Szt. László-tér 18.) küldendők. Szerkesztőség: Szent-Lászió-tér 18. sz. Kiadóhivatal: Esterházy-utca 17. szám. Telefon: 40. szám. Politikus nemzet. Gyakran hangoztatták a régi idők nagybajusza derék jogászai ; politikus nemzet vagyunk. Szivüket-leiköket büszkeséggel töltötte el ez a tudat, mert ezt tartották a legnagyobb értéknek egy nemzetnél és úgy vélték, hogy ez a legszebb dicsőség a magyarságra nézve, mert hisz az angolok mellé emeli a nemzetet; az angol fajt pedig mindenkor minden nemzetek között legelsőnek tartotta a magyarság és ideáljának szerette feltüntetni. Ebben a tekintetben még a germánságot is alábecsülte. Vájjon igazak volt e a derék öregeknek ? Igazuk volt. Igazuk, volt teljes mértékben, a szó legszorosabban vett értelmében. A magyarság mindig politikus nemzet volt. De nem is ebben a hiba, hanem abban, hogy sohasem volt jó politikus nemzet. Sohasem ment a magavágta utón, mindig mások gondolkodtak helyette. Különösen észrevehető ez a nemzet életének atolsó szakában, az úgynevezett felvilágosodott gondolkodás, a boldogító liberalizmus korában. Főként ennek is az utóbbi szakában. Mit tapasztalhatott a magyarság ? Azt, hogy fürge idegenek belediktálták a szájába: Nesze jó magyarom, ezt, meg ezt kell tenned, ez az igazság, ezt követeli a minden ósdit elsöprő nyugati kuliura, ezt saját életérdeked, ezt kell hát követned. És a magyarság, ez az örök gyermek-fajta, az örök nagy balek, minden idegen csalónak játékszere, gondolkodás nélkül ntánahelyeselt. És ment az általuk eléjemondott útra. Hova vezetett ez az ut ? Sajnos, nem szükséges egyetlen becsületes és gondolkodni tudó magyar előtt sem kellőképpen fejtegetni. Minden ember tapasztalta, hogy a legszomornbb pusztulásba sodródott ezen az utón a nemzet. Azok az éppen nem idegen „gondolkodók“ okozták októbert, márciust minden nyomorúságával, bajával, országvesztésével együtt. Tanult-e ebből a magyarság? Még most is mondja-e büszke-bátrán : politikus nemzet vagyunk ? Nem hisszük. De inkább reméljük, hogy levonta a kellő tanulságokat és nem ül fel többé az idegen krajcáros bölcselkedők világboldogitó eszméinek. Ezek könnyen tehetik a magyarságot eszméiknek kísérleti nyulává, mert semmi lelki, semmi testi közösség nem fűzi őket hozzánk. Ha pedig kirhedt országboldogitó elméleteik nem sikerülnek — mint a hogy eddig egyik sem sikerült — könnyű lélekkel mondanak búcsút, sőt igen gyakran egyáltalában nem mondanak búcsút és úgy távoznak más tájak felé. übi beDe, ibi patria. És itt pedig az elhódított, nyomorbadöntött, becsapott, kifosztott nép marad, kik szenvednek a „távozott“ boldogítók helyett. Amiket itt leirtunk, mind tények. Megtörténtek, sajnos, éppen nálunk. Bizonyitani senkinek sem kell, mert hiszen mindenki fájdalmasan érezte a saját bőrén. De aki érezte, az bizonyára meggondolja kétszer is, hogy kiket kell az ország vezetésére ezután küldeni. Olyanokat, kik helyett idegenek gondolkodnak és azzal áltatják a jó balek magyarságot: te jó politikus nemzet vagy; vagy olyanokat, kik ilyen cifra, tetszetős hazugsággal nem hízelegnek, de maguk gondolkodnak. Erős a meggyőződésünk, hogy a felébredt magyarság inkább az utóbbira bizza sorsának, hazájának jólétét. És kettős eredmény lesz. Először megdől a régi, hazug „politikus nemzetiről regélő felfogás; másodszor: nem történhetik a mait időkhöz hasonló országpusztitás, hanem békésen haladhat a nemzet a szebb jövő felé. Péesi krónika. Nap-nap után különböző és többnyire optimista hírek kerülnek forgalomba Pécs város és Baranya kiürítéséről. A híreknek természetesen semmi alapjuk nincs és a legtöbb esetben a jóhiszeműséget is nélkülözik. Beszerzett és pontos intormációnk alapján szükségesnek tartjuk a kérdés objektiv megvilágositását. Bár a pécsi közigazgatásban kétségtelen jelei mutatkoznak az ideges kapkodásnak, semmire nem lehet támaszkodni, amiből a bamaros kiürítést következtetni lehetne. Az u. u. emigránsok és a pártok vezetői minden eszközt megragadnak, hogy a megszállást a végsőkig, ameddig csak lehet, kitolják. A vezetők — élükön Linder Béla polgármesterrel — és a »Hir«, »Munkás« című »szubvencionált« lapok a további öt évi megszállásnak hívei. A határidő azonban csak ideiglenes, amit meghosz- szabbitanának abban az esetben, ha Cson- ka-Magyarországon »rendszerváltozás« nem állna be. A másik párt, a »baloldali« viszont nem kivan a trianoni békeszerződés cikkelyeire támaszkodni, hanem ennek elvetésével az annektálást követeli a jugosz- lávokkal való közös kül-, had- és pénzügygyei. ügy a további megszállást, mint az annektálást követelő frakciók az események mesterséges föikavarásával, hangos lármával és tajtékozó gyűlölettel izgatnak a magyarországi rend és törvények ellen, saját önző politikai céljaik keresztülvitelére ösz- szeesküvésekrőJ, merényletekről, föld alatt működő bombákról, gépfegyverekről adnak szenzációs nyilatkozatokat a világnak, hogy elhitessék az antant előtt a magyar >fékte- lan terrort«, hogy a közrendet felborítva, az egyenetlenséget szítva hivatkozhassanak a megszállás szükségességére. Linder Béla polgármester a napokban ismét Belgrádban járt, hogy beszámoljon a pécsi eseményekről. Elképzelhető, hogy milyen mederben folyt le ez a tanácskozás. E tanácskozás eredményeképpen egy szerb bizottság fog Pécsre érkezni az ügyek megvizsgálására. A bizottság elnöke Jaksity volt államtitkár lesz, aki Jászi Oszkárnak jóbarátja és akivel az összeköttetést még ma is fenntartja. Ha visszaemlékezünk Jászi Oszkár forradalom alatti szereplésére és arra az aknamunkára, amit még most is kifejt a még megmaradt Csonkamagyarország elpusztítására, úgy tisztában lehetünk azzal, hogy Jászi Oszkár jóbarátjának pécsi szereplésétől mit várhat a magyarság. A belgrádi hivatalos körök arra az álláspontra helyezkednek, hogy a szerbek kézizálognak tartják Pécs városát és Baranyát mindaddig, amig Magyarország a trianoni békeszerződés ösz- szes pontjait végre nem hajtja. Dr. Nasta- sijevity belgrádi külügyi államtitkár pedig egy ujságiró előtt kijelentette, hogy Pécs kiürítése nincs napirenden és ha az is volna az elhatározás, úgy a technikai rész keresztülvitele legkevesebb 3—4 hónapot venne igénybe, ami már ennélfogva is elveszi a kérdés aktualitását. Tudjuk azt, hogy a szerbeknek a területek megtartása elsőrangú érdekük, az „emigránsoknak“ viszont kellemes, de mégsem fog teljes mértékben az ő akaratuk teljesülni. A nagykövetek tanácsa juiius 11-én a trianoni szerződés életbeléptetésével foglalkozott és megvitatta a jugo- szlávok által kiürítendő, illetve a magyarok részére átadandó területeknek a kérdését. Mindezekből a következtetést levonva, nem a legjobb reményekkel tekinthetünk a kiürítés elé. Ha minden számításunk beválik, úgy a legjobb eset az lehet, hogy ez év végén ürítik ki a megszállt területeket. Üluén a parkban . . . D. u. 3 óra. Ülvén a parkban ezen a szép júliusi délutánon, nem mulaszthatom el, hogy el ne csevegjek néhány dolgot a parkból a parkról azoknak, akiket ez érdekel. Mert, hogy sokakat érdekel, arról szentül meg vagyok győződve. Ugyan ki emberfia ne sétálna szívesen esténklnt ebben a kis parkban ? Ám hagyjuk az estét. Most délután 3 óra van, a gyengébbek kedvéért 15 óra. Tűz a nap nagyon. Mosolyognak a levelek, bólingat itt előttem ez a gyönyörű juhar és lágyan körülöleli ezt a padot, mintha szerelmesen ezt suttogná fülébe: — Milyen jó, hogy idetett téged az az aranyos Baumgart bácsi; most nem vagyok egyedül, most társaloghatunk. Csak hadd szerelmeskedjenek ! Tehát ülök itt ezen a pádon. Lábam magam elé lenditem, felsőtestemmel hátradőlök, kezem az ölemben összekulcsolom és nézek, majd nagyon nézek, illetve bámészkodói» . . . Jó így. 4 éra. Csendes itt minden. Az a néhány jámbor ember, ki keresztülballagott az imént, már régen otthon van. Bizonyára már eszi is a jó uzsonnát, aludtejet — Weinberger- zsemlyével, vagy kenyeret megygyel, vagy másvalamit. Ki Ínyenc, vagy kinek tárcája tömött, az bizonyára mást, mint Varga János menekült vasúti napszámos. Ám ilyen a sors. Könyörtelen. Némely ember jól választotta meg a papáját. Szerencséje van. Adjon Isten kétszerannyit nekik. Csak legalább magukkal vihetnék a másvilágra. De megbízható forrásból származó értesüléseim szerint, ott nem sok becsülete van a földi aranyaknak. Nem is lenne jó, ha ott is protekció volna. Úgyis túlságosan sok jutott efféléből koldus sártekénknek. Vagy nem ? Kérdem önt, nyájas barátom, miben bizik jobban, hogy fia valahova bekerül : fiának jeles bizonyítván yában-e, vagy felesége bátyjának, sógorának, húgának a keresztapjában, aki miniszteri tanácsos. Magam mindenesetre az utóbbiban inkább. No de hagyjuk, fő az, hogy itt csend van, nem háborgat senki. És eszik az uzsonnát — mások. 5 éra. Még mindig túlságos kevesen vannak. Mellettem levő pádon egy virgonc diákgyerek hancurozik. Örülnek az akasztófára- valók a vakációnak. Egyik, a pad szélén ülő vörösképü (lehet vagy negyedikes) szinte világunt, blazirt képpel jelenti ki: — Eh, de unatkozom. — Jó dolgod van öcsém — gondolom magamban, bárcsak magam is gyakran mondhatnám. De úgy látszik, a fickók mégis agyonütik az unalmat, ezt a hatalmas, sötét macskát. Hogyan ? Ugratják egymást.
