Dombóvári Hírlap, 1917 (1. évfolyam, 1-53. szám)
1917-01-21 / 4. szám
1917. január 21. DOMBÓVÁRI HIRLÄP 3. oldal. dalom között, előbb mérjék ki a bárom darab 12. dekás kenyér darabot külön-külön és mutassak meg bent-kosztos cselédeiknek és nézzék meg maguk is a kenyér darab kicsinységét és gondolkodjanak, hogy elégséges lehet-e a nyári nehéz munka idején az a kenyérmennyiség, mely a rekvirálás után megmarad ? ? ! En azt hiszem, hogy Somogyvárme- gyében a megyeházán és Zalában is előbb megmérték a kenyérke adagokat és azért követeltek 18 vagy húsz kgr. tehát nem 15 kgr. havi gabona szükségletet a mezei munkásoknak. — Nálunk, úgy lálszik, nem volt mérleg a megyeházánál készletben. — Mitől kell már most tartanunk, ha a rekvirálás teljes szigorral keresztül hajtatik? Nagyon aggódom, hagy május havában és június első felében a 215 waggon gabona hiány éhínséget fog eredményezni, avagy kényszerülnek a gazdák, hogy lö'ernésztik már előbb a burgonya, árpa, zab és kukorica vetőrnagjokat. Mi lesz akkor a jövő évi termésből. A rekvirálás gazdag eredménye csökkenteni fogja jószágtenyésztésünket, határozottan tönkre teszi baromfi és sertés te- nyésztestésünket, mert a hiányzó tésztaételek pótlására leöldözik a baromfiakat, annál is inkább, meri a rekvirálás csak nagyon kevés ocsut vagy még kevesebb kukoricát hagyott a baromfiak számára, igy a falusi gazdaságok nemcsak uj tenyésztést nem produkálhatnak, de az eddigit sem tarthatják fenn, ugyaunyira, hogy tavasszal hiányozni fog a tojásproduktió és a városiak nem csak hogy kevesebb tejhez férhetnek, hanem lehetetlen lesz számukra a tojás és baromfi vásárlás is. A iegelő sertésekre semmi sincs számítva. Aggodalmat kelt az a zűrzavar is, a mely, a waggon hiány miatt, a rekvirált és eladott gabona szállításánál jelentkezik. Megcsinálják a rakvirálást az egész országban ugyanazon időben, de az állomásokra bekövetelt gabonát nem tudják waggon hiány miatt elszállítani; úgy, hogy a ponyvával betakart gabonás zsákok, mint látható ez Kocsola-Ó-dalmandon is, kicsiráznak. — A gazdáktól elviszik a termést, de azért nem válik senkinek javára az igy beálló nélkülözés. mert a kicsirázott gabonát sem a mi hős katonáink, sem szövetségeseink nem élvezhetik. — A rekvirálást egy kis előrelátó rendszeresség mellett a különböző területen másmás időben kellene eszközölni és intézkedni, hogy amely vidéken a rekvirálás van, ott legyenek waggonok is készletben, hogy a gabona fedett helyiségekbe rendeltetési helyére legyen szállítható. Azt igénylik, hogy termelő ország legyünk szövetségeseink számára is, de azért a legmostohább elbánásban részesítik a termelőket. — A gabona, a burgonya és minden élelmiszernek ára makszimáltatott ideje korán, de elmulasztották az ipari termékeknek vászonnak, bőrnek és a ruházatnak makszi- málását. A gabona és a termények ára 2-3 szorosan nagyobbra makszimáltatott a háború előtti árakhoz mérten, de a ruházat és gazdasági eszközök ára 8—10 szeresen emelkedett, mert elmaradt az árak makszi- málása: azért aztán a kis haszon, amely a mezőgazdák zsebébe jut, csakhamar kikerül onnét a ruházatra és gazdasági eszközökre. A mezőgazdaság nem tud megerősödni. — A mezőgazdasági munka sincs biztosítva ! Az elmúlt évben csak katonai munkásokkal és szabadságolt gazdákkal tudtuk bevégezni az aratást és kaszálást, ámde ezek élelmezésére és a napszámosokra, uriházak- nál a mosónők élelmezésére, nem hagytak semmit a rekvirálásnál. Egy svéd tanár kimutatta azt, hogy Németországnak elégséges a saját termése, azt is kimutatta, hogy a jószágállomány Németországban a háború alatt emelkedett, hát ha most hozzá számítjuk, hogy elfoglalt Orosz-Lengyelország a németeknek terem, Romániában pedig gabonát zsákmányoltunk, akkor nőm kívánhatják szövetségeseink azt, hogy ami mezőgazdaságunk és jószágtenyésztésünk tönkre menjen a háború alatt a vetőmag kényszerült fölemésztése és a jószág táplálékhiánya miatt, mert a rekvirálás buzgalma nagyon földagadt némely vármegyében vagy járásban. — (Folytatjuk ) &&&& Előfizetési felhívás. Kérjük lapunk t. olvasóit, szíveskedjenek az előfizetési dijat lapunk első számához mellékelt utalványon beküldeni, hogy a nyomandó lappéldányok számáról tájékozást nyerhessünk. Lonci. (Eltévedt levél.) Irta: Mészáros Hugó. Fehér gyertyák égtek az asztalokon üres üvegek ásitoztak a fehér térítők felett Vacsorához készültek. Maga mellett ültem és a mennyegzőre gondoltam. Még érzem, ahogy mondta: — Már csak másfél óra beszéljen, Láttam : nagyon őszintén várja a szavam, akárcsak én a magáét. Mert tizenhét esztendősek voltunk, amikor először láttuk egymást és nagyon éreztük, hogy akkor volt legszebb az élet. Akkor még mákot fejtettem maga mellett a Lócán és nem beszéltem bolondságokat. Sejtelem volt minden; nyugodt és tiszta, amit nem lehet elfelejteni. Nem szegtem hátra komolyan a fejemet a széken és nem fontoltam meg, amit mondott. Halk lehetett a szavam és mégis eltűnődő. Amikor reggel maguk felé vitt a kocsin, boldog voltam. Csak igy mondom, ezzel az egyszerű, őszinte szóval. Pedig bánt, hogy igy mindenki el tudja mondani, hogy igy nagyon közönséges. Szomorú voltam egész nap, mert buesuzkodtam. Szó nélkül, de nagyon fájdalmasan. Tudja, már fél esztendeje készültem erre a bucsuzásra. Még egyszer látni akartam a tizenhétesztendőmet, a fehér házakat, a csendes falut és magát. Ha máskor jöttem volna, sok kiváncsi arc bámult volna felém. Most elveszem az ünneplők között. Mindenki természetesnek tartotta, hogy én is ott vagyok, csak én nem. Csak én nem tudom most sem megérteni, miért nem mehettem előbb, miért nem mehetek ezután anélkül, hogy mindenki tudja, hogy mindenki azt. kérdezze : miért jött. Azt hiába mondanám, hogy tizenhét esztendős álmaimért, amik itt vesztek el valahol a nagy gesztenyefák alatt, mert akkor • egyenes és keménylelkü tanyai embertársaim megmosolyognál! a k. Mást pedig nem mondhatok. Ne csodálja, ha az a másfél óra úgy döcögött át a lelkemen, mint valami nehéz társzekér. Igen, társzekér, amelyiken rajt van egy tizenhétesztendős ifjúság minden kincse, mely másfél óra tehetetlensége. Talán nem is mondtam több teljes, értelmes mondatot, mint azt az egyet: nézze, milyen györiyörüszép a lombsátorunkon túl az este. Aztán hallgattam, hallgattam, hallgattam. Es megnéztem — maga mellett talán utolszor — az órámat, — Féltiz? — Igen. Alig tudtam fölemelkedni. Pedig mennem kelleti. Ereztem, hogy rám nehezül az egész falu s az a tömérdek gondolat, amire másfél óra alatt sem akadt szavam s amit többé sose lesz időm elmondani. Az utca már nagyon csöndes volt. Halkan indult neki a kocsin, néhány percig belékapaszkodütt a: a tompa zsibongás, enyhe nesz amiből kiszakadtam. Aztán csak a kerekek zaja mesélt. Számolgattam a házakat. Öt, négy, három, kettő. Egy . . . Azt hitlem, nem tudok tovább menni. ' * De a kocsisom és kocsin nem érzett semmit. S mire végig simítottam lüktető homlokon, már a fasor is ritkulni kezdeti. Messze a va»sinek felé piros fények villogtak. A vonatot várták. Az ostor élesen sikoltott. Gyorsabb iramba fogtak a lovak. Befordultunk a gesztenyefasorba az állomás felé. Visszanéztem. Fekete homályban úszott a falu. Csak a jegenyék integettek arnig a kocsisom föl nem rázott. Megérkeztünk. A kocsi visszafordult, ahogy sietett vissza a faluba. Az eső halkan permetezett az arcomba. Aztán a falut se láttam többé, eltakarta valahol az árny. Nemsokára vörös tűzszemeb futottak felénk a vassínek fölött. — Egy — perc harsogott valami lámpás ember és vonalakat rajzolt kézilámpájával. Egy perc! Egy . . . perc . . . Eddig legalább állhattam a faluja földjén, nézhettem a jegenyesor felé, kereshettem szemeimmel a falui. Egy perc. Édes fütty sikoltott a gépkolosszus felé. Lassan megmozdullak a kerekek, apró, csillogó sziporkák hullottak az este bársonyába. Az ablakhoz hajtottam fejemet. Elmaradt a jegenyesor; az uraság kertje az utmenti kőkereszt, az országút Lehunytam a szememet, hogy a szivemben minden megmaradjon. Szerettem volna most még egyszer visszamenni. Sápadtan, finoman megjelenni a lombsátor alatt és halkan ismét elbúcsúzni. Az ajkam megmozdult. Halk, lassú szavak csurogtak róla. Hűvös, gyógyitó esőként szivárgott zsibbadt lelkemre. — Sluska, Ilon, Ilona, Leona, Lonci.... — Lonci. Hátraszegtem a fejemet a folyosó falához. Kinyitottam a szememet. — Mi van velem? Miért olyan édes, olyan jóleső halkan elsusogni: Lonci.
