Dombóvári Hírlap, 1917 (1. évfolyam, 1-53. szám)
1917-07-22 / 30. szám
I ÉVFOLYAM 30. szám Dombóvár, 1917. Julius 22 Előfizetési ár: Egész évre . 12 kor. Fél évre . . 6 „ Negyed évre . 3 „ Egyes szám ára 20 fill. Szerkesztőség i Ujdooabófár, Ilkául-it 1. ula Kiadóhivatal: Hunyadi-tér 24. at. Előfizetési dijak és hirdetések a kiadóhivatalba, a lap szellemi rósaét illető közlemények a sewkeet- tőségbe küldendők. T ARS AD AüJVII HETIhAP megjelen minden vasárnap. Felelős szerkesztő: NESSL ÄLHJOS. Lapkiadótulajdonos: Felsőeőri PAÁL JÓZSBF Félünk attól, hogy a nagytőke, a nagy pénz ragad magához minden uralmat Magyarországon. Ámbár épen a demokráciát hirdetik világszerte, jogok kiterjesztésétől, népuralomtól visszhangzik minden uralkodói, hadvezéré miniszteri szózat, mégis észrevehetően sülyed az egész társadalom a plutokracia uralmába. Az aristokracia és oligarchia eddigi jelentős szerepe szüuőfélben. Bírálatul megállapíthatjuk, hogy jóllehet népjóléti és sok más társadalmi téren óriási mulasztások terhelik, de nemes nemzetiességével nemzetfenntartó hivatását fényesen teljesítette. A népnek nem adott kiterjedt szabadságot, de nem is Ígért; bizonyos elnyomással féken tartotta a tömeget, de érvényesüléstől az egyedet sohasem zárta el-legalább az utolsó században. Ezzel szemben a plutokracia a nép felszabadítását és uralmát hirdeti. Erre szüksége van, hogy átvehesse a mindig nemzeties érzésű nemességtől a vezető szerepet' Napsütés. Irta : Mészáros Hugó. Néha akad szépsége az életnek mára is. Azért mond* m: mert mindig a múltúnk sírjuk vissza. Vagyunk néhányan, akik nem találunk örömet a mában. Ami szép, mindig a múlté. A ma is szép lesz holnap vagy holnapután. Arra már csak gyenge visszhang lesz a szomorúságunk, az örömünk. Valami csendes nüánsz vonja be, ami alatt elpihen minden hangosabb hullám. Azért lesz olyan szép a fiatalságunk is huszonöt év múlva (ha ugyan megérjük ) Arra feledtünk mindent s a halvány emlékek olyanok lesznek, mint valami friss, júniusi délutáni napsütés. Megbocsátunk mindent márnák is, magunknak is s szomorú két szemünk gyakorta visszasírja a múltat, mindig csak a múltat. Pedig sokszor felednünk kell a múltat. Vannak megértellen tragédiák, melyek megtépik a lelkünk. Szomorúvá, öreggé, csöndessé, magunkba vonulókká tesznek. Ez a legbusabb betegség. Ezeket a tragédiákat el kell felednünk. Mert különben a lelki betegség ép úgy meghozza a halált, mint a fizikai. Tegyünk összehasonlítást a múlt és a jövő között, az arisztokracia és plutokracia között. Bátrán állíthatjuk. hogy az arisztokratákat nem a hangoztatott igazi demokraták váltják fel, hanem a plutokraták. Állíthatjuk azért, mert a mostani kezdő helyzetben már észre kell vennünk, hogy a tulajdonképeni népről a falusi íöldmivelő, egészséges szellemű, önálló és mindenképen nemzeties gazdatársadalomról soha szó sem esik. Csak az ipari és főképén gyári munkások lekötelezett, nemzetközi érzelmű és hiányos álismeretekkel megmételyezett kis csoportja képviseli a népet, a demokráciát. És hogy ezek soha önálló véleményt nem követhetnek sem politikai, sem társadalmi elvek megvalósítása téren a trösztökbe tömörült milliárdos vagyonú munkaadókkal szemben még ha szellemileg képesek is lennének rá előre is kétségtelen. Míg tehát a demokrácia alatt nem a nép összesége, hanem egy lekenyerezett, {elbújtatott szegény néptöredék szerepel, addig nem lebet szó igazi demokráciáról, Úgy jutottak mindezek eszembe, hogy I a délután összehozott Elek úrral. Mindkét- j ten a délutáni napsütésnek örvendeztünk odakünn a ligetben. Ott ültem a két olnjfabokor alatt a fehér fövényes ut mellett; Kezem az ölembe sülyedt. Távolabb kékruhás asszonyok csevegtek s apró szöszfejü, tiszta j babuskák hancuroztak a szökőkút körül. A csipetnyi össze-vissza zaj, ami nyomukban támadt, harmonikus muzsikába lágyait, amire hozzám ringatózott. Mindig ilyennek képzeltem a nyári délutánt a parkban. Magam körül csöndőt, távol a gömbakácok és harsak alatt fehérruhás asszonyokat és han- curzó gyereksereget. Van valami szép ebben az egyformaságban is, ha akarjuk. Mert hiszen önmagában rut nag, részt ez az élet. Szépsége csak úgy van, ha rnegszinezi egyes monentumait a lelkünk. A szépséget mindig magunknak kell meglátnunk. Azonban bocsáson meg Elek ur, előhozakodom magával is. Bocsáson meg. Úgy volt, hogy felém bandukolt az utón. Mindig magában bandukolt — Azért so- ! kát is beszéltek róla. Különösen mikor | idejött hozzánk a városhoz. Valami százesztendős szomorúság kemény vonásai vonaghanem a szó legteljesebb értelmében csak plutokraciáról. A plutokracia pedig nem kívánatos, mert nélkülözi az arisztokracia jó tulajdonságait. Mig az feltétlenül nemzeties volt, ez természeténél fogva nemzetközi. Mig az csarnokokat emelt az igazi tudományoknak ez csak az utcai lapokat és az áltudománynyal lárvázott folyóiratokat támogatja. Mig az mérsékelt szabadságot adott minden néposztálynak, ez szabadosságot hirdetve hálójába kerít néhány ezret a gyári munkás népből és figyelmen kívül hagyja a földmivelő nép millióit. Ezen igazságos mérleg a plutokracia elleni tömörülésre sürget. Jöjjön és hatalmosodjék el az a mozgalom, mely az igazi népre támaszkodva megküzd a plutokra- ciával és megakadályozza a nemzeti erkölcsi, vallási teljes összeomlást. Jöjjön, ha már jönnie kell, az igazi népuralom, de ne rontsanak meg mindnyájunkat és mindenünket a gyári rabszolgák vállairól kiáltozó, izgató nagytőke képviselői. d. lottalc az arcán, mikor magában járt. De csak akkor. Ha felrezzentették, derű futotta be arcát. Ámbár sokszor úgy látszott, fáj neki a mosolygás. Kérdezték is néha, hogy miért olyan furcsa. Erre tagadta, hogy ő furcsa volna. És relytélyesen mosolygott. Elek ur odajött hozzám. Külömben hozzám mindig oda szokot jönni. Szeretett. Én is húzódtam hozzá. Szeretem a szomorua- akat. A szomorúság teszi mélységessé, tisztává, megértővé, kincsé a lelkünk. Mással nem igen beszélt. Elek ur is leült a padra. A beszélgetésünk lassú volt, fáradt és tétova. Krix-krax vonalakat rajzolgáttunk a homokba a sétabotunkkal. Fantaszta rajzokat. Jó, hogy ezek nem tudnak beszélni. Mert azt hiszem, hogy ilyenkor a hangulatát rajzolgatja az ember. Karakterisztikus, robusztus vonalakkal. Már vég« felé járt a délután, amikor a sövény mellett kanyargó utón neki lépegettünk haza felé. De a nap még nem bukott le a dombon az Anna-villa mögött. Szép alkonyati napsütés volt Különösen a két fehér nyírfánál, amelynek lehajló ágai közt finoman szűrődtek át a sugarak. A ho- mokutra artisztikus árnyékvázlatok rajzolódtak.
