Dombóvári Hírlap, 1917 (1. évfolyam, 1-53. szám)
1917-10-07 / 41. szám
I ÉVFOLYAM. Dombóvár, 1917. október 7 41. szám. Előfizetési ár: Egész évre . . 12 kor. Fél évre . . ti „ Negyed évre . 3 „ Egyes szám ára 20 fill. Szerkesztőség: Dombóíár, Sí. Lászlo-tér 18. Kiadóhivatal: Hunyadi-tér 24. sz. Előfizetési dijak és hirde- cósek a kiadóhivatalba, a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőségi küldendők. T ARSADALí|V1I H ETIüflP megjelen minden vasárnap. Korunk lelki vajúdása. ii. Korunknak ezen vajúdó szellemi irányzata úgy az egyéni, mint a társadalmi és nemzeti élet terén, valamint az irodalomban, művészetben, társas szokásokban, ízlésben a bőm'ás, az erkölcsi züllés destruktiv jeleit mutatja, amelyek a nagy jövőre hivatott serdülő ifjúságunk fogékony lelkét is megmételyezik és már korán a keserű életuntság, a boldogtalanság, a kétségbeesés karjaiba taszíthatják. Vigyázzunk, mert sok bízatott reánk, jövőjük a mi kezünkbe van letéve! A minden erkölcsi alapot nélkülöző utilitárizmus gyakorlati következménye a polgári tisztesség és becsület elemi normáit kigunyoló gazdasági upr^'/an y. n ^ 1 ^11. 1 / igazságtalanságot, visszaélést, elégedetlenséget eredményez; egyfelől óriási vagyont halmoz fel, pazar fényt, pompát fejt ki, másfelől sivár nyomorúságot teremt, könnyeket fakaszt, osztálygyűlöletet szit, belvi- szályokat hoz létre. Kényelmet, biztos megélhetést, jólétet, gondtalan szórakozásokat tud nyújtani, de állandó lelki nyugalmat, békességet, zavartalan boldogságot, szociális megelégedést nem biztosíthat s ezzel úgy elméleti, mint gyakorlati érvényessége magától összeomlik. Amig nem a jog, az igazság", a tisztesség. a kölcsönös önmérséklés s mindezeknek végső foglalatja a tiszta valláserkölcsi élet alapelvei érvényesülnek, hanem a gyengéket elnyomó s a védteleneket kizsákmányoló jelenlegi gazdasági rendszer különíti el a különböző foglalkozású és társadalmi állású egyéneket, addig ne várjunk tartós békességet, addig a jogszabályokon és szerződéseken nyugvó béke csak egy rövidebb, vagy hosszab lejáratú fegyverszünet ______3 A jólét, a boldogság kérdése foglalkoztatta minden időben az emberiséget, ma is ezért küzdünk, fáradunk, vérzünk, áldozunk; elszomorító tragédiája az embemek( hogy ehhez a boldogsághoz mindig csak verejték, könny- és vértenger árán törhet magának utat, hogy a műveltség a tudomány lámpáját viszi maga előtt, hogy annál biztosabb- ban pusztíthassa a maga fajtáját. Folyton változtatja elveit, uj jogszabályokat, szociális elméleteket talál ki, de önmagát megjavítani nem akaria! A szűkkeblű önzés bűnétől nem tud szabadulni, a törvényszabta kötelesség kötelekéivel mindég csak másokat akar féken tartani, de önmagának ezer meg ezer alkalmat keres a törvény kijátszására. Kezdjük el mar egyszer az őrhegyeimező munkát saját magunkon, ha azt akarjuk, hogy az egyén, a társadalom, a nemzet megtisztulva és megnemesedve kerüljön ki a háború vérfürdőjéből! Magunkat kell először megjavítanunk, ha a társadalom életét akarjuk megreformálni! np... i í . . . , i « ___. po lgári és hazafias tisztesség, iga- zabb, képmutatás nélküli vallásosság, — úgy reméljük, hogy kevesebb lessz a panasz, elviselhetőbb a közös nyomorúság, szebb lessz a jövendő, nagyobb a boldogság! Novák Rezső. Üzenet a nyárfák alól. — Egy beteg ember vallomása. —■ Innét írok, édes, a kékárnyékos nyárfák alól, mert itt van a hazám már tavasz óta. Tudja, mikor olyan igen beteg voltam s azok a jólelkű öreg orvosok tengerpartra küldtek. És én olt hagytam a várost, a fényt, apompát, a ragyogó, mámoros termeket, a tükörablakos nagy kávéházakat, az örökké hajszás, szűk sikátorokat, a kisablakos, piszkos lebujokat és ide jöttem.Nem mentem a tengerpartra. Nem. Talán úgyis jobb. Érzem jobb. Itt legalább pihenhetek. Itt kinyugod- hatom a régi fáradalmakat. Itt elfeledhetem az idei, a tavalyi, az azelőtti gondokat. .. Itt — higyje el édes, csöndben, szépen, minden Iáima, minden beteget zavaró ceremónia nélkül lenyughatom örökre, nem bánt senki és semmi. Igaz, üres, hangtalan, szomorú erre minden. De nekem ez kell. Érzem, ez bol- g'ggá tesz... Ez a szomorú egyedülvaló- ság picit enyhíti a lassan múló percek könyörtelen törszurásait. Mert nekem mr r csak perceim vannak. Én már lemorzsoltam az éveket, a napokat, ’ az órakat. Én hozzám már csak kisérteni jár vissza a múlt, melyet egykor ujjongva, hallelujázva daloltam át. De csitt, . . Ugy-e untatom édes ? Nem érdekli egy beteg ember lelki vallomása? Hogyan is érdekelné? Hisz magamég fiatal, még erős, még lelkét nem jegyezte el a bánat. a szc moruságot csak fiatal irók szentimentális novelláiból ismeri, de átélni sose élte át. Ne is élje át. És kérem, kerülje is. Most már én is beismerem, őszintén meggyónom, már akkor tévedtem, mikor először megindultam az élet országutján. De magam egyengettem, magam raktam ki tüskével utamat, tehát magam is rovom végig. Csak az az egy vigasztal, nem sokáig tart a célt tévesztett hajsza Ugy-e édes,.most már cinikus is lettem? Tudom . . . S lássa épp ezért menekültem ide — a kékárnyékos nyárfák alá. Épp ezért kerülöm az embereket. Pedig valamikor nem tudtam őket nélkülözni. Mindig kellett hallgatnom valakinek sokszor bizony banális fecsegését. Mindig ott kellett ácsorognom a bordó falu szobák pihegő forróságában, mig a házi kisasszonyka a fekete családi kla- vih nyomorgatta. Nekem minden hitvány nremiéren ott kellett lebzselnem. Nekem minden uj primadonnát rózsaözönnel kellett elborítanom. S miért, Istenem, miért? A választ ugy-e nem kívánja édes, mert hamarosan nem is tudnék rá adni. Különösen magának, akihez akkor nem volt soha egy komoly, férfias szavam se, akit azonban kezdek becsülni, tisztelni, szeretni, a beteg ember megtisztult, forró, tulcsigázott szeretetével. ., Itt kezdem megérteni sokszor rajiam felejtett tekintetét. Most érzem szavainak hívogató, csilingelő muzsikáját, most érzem őszinte, félénk kézszoritását. .. Most mikor már késő, mikor már minden lehetetlen, még talán az is, hogy valamikor viszontláthassam tekintetét, megszoríthassam barátságosan puha, márványfehér keeét. Lássa, ezért irok magának, édes. Most itt már nem téved senki utamba, akitől üzenetet küldthetnék. A kékárnyékos nyárfák alá ki is kívánkoznék egy beteg ember társaságába ? Meg micsoda haszontalan lenne a mi életünk ? Igazán gondolni sem szeretek rá . . . Nem is hívok senkit. Ne is jöjjön senki. Minek bontanók meg ennek a szomorú képnek lassan kiformálódott, beteg színektől reszkető körvonalait. Jól van ez igy. Minek
