Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Reuss András: Inspirált könyv – inspirált személy
REUSS ANDRÁS: INSPIRÁLT KÖNYV... 41 tik meg, valamint azoknak a története, akik megtartották azokat, s azoké is, akik nem tartották meg; — éppen úgy az Újszövetség is olyan könyv, melyben az evangélium és Isten ígérete Íratott meg, valamint azoknak a története, akik hisznek benne, s azoké is, akik nem hisznek benne.”1 Isten igéinek hirdetésére ihletett emberekről van szó, akiknek szavait a feladat elvégzése után leírták és megőrizték. Ihletett igehirdetés és annak ilyenként való elfogadása, recepciója együtt alkotja a Bibliát. Őrzi azok emlékét is, akik ihletésre hivatkozva szólnak, akikre sokan hallgattak is, de a gyülekezet mégsem fogadta el, nem tette magáévá. Az ilyen „Istentől nem ihletett” igehirdetések szavai, nyomai is megtalálhatók az Ó- és Újszövetségben, mivel nem egy tanítás közlése (kinyilatkoztatása) a Biblia, hanem egy történés, történet dokumentuma. Erre utal a sokszor idézett 2Pt 1,21 is, amikor nemcsak az Írás önkényes magyarázatának lehetőségét veti el, hanem az Istentől küldött emberek Szentlélektől indított megszólalására utal. Itt még él valami annak tudatából, amely Luther számára minden történet-kritikai módszer nélkül is természetes volt, éspedig, hogy Isten igéje először elhangzó szó és csak azután írás. Az Ószövetség ismeri ugyan az eksztatikus inspiráltságot (lSám 19,20; 4Móz 11,25—29; 2Kir 3,18; 8,11; Zak 3,16), tud arról is, hogy Jeremiás ismét lediktálja elégetett próféciáit Báruknak, de a könyvekkel kapcsolatban egyetlen alkalommal sem szól olyan megragadottságról, amikor valaki egy iratot vagy egész könyvet írna isteni ihletésre. A hellinisztikus zsidósághoz áll közelebb ez a gondolat, amint a Szeptuaginta fordításának legendája is illusztrálja. Az Újszövetségben a második generáció idejében elhelyezhető 2Tim 3,16 beszél úgy a teljes Írásról, s ezen az Ószövetség értendő, hogy Istentől ihletett, de nem a keletkezés mikéntje, hanem a gyakorlati hasznossága van előtérben. Érdekes módon — és ez nem szokott feltűnni — Lukács nem az inspirációra hivatkozik könyvei bevezetésében (Lk 1,1—2; Apóséi 1,1), hanem arra, hogy mindennek pontosan utánajárt. Mások hasonló próbálkozásaival szemben nem az osztályrészül jutott nagyobb ihletettségre, hanem a körültekintő fáradozásra utal. János evangéliuma sem tartalmaz más igényt, mint hogy egy tanítvány igaz bizonyságtétele (Jn 21,24—25). A Zsidókhoz írt levél szembeállítja egymással a prófétákat, akik által az atyákhoz „régen sokszor és sokféleképpen” szólt Isten, és a Fiút, aki által „ezekben a végső időkben” szólt (1,1). Int, hogy a hallottakra figyeljen a gyülekezet, amely az Űr igehirdetésével kezdődött, s akik hallották, ezt erősítették meg a maiak számára. A hegyi beszédben Jézustól azt halljuk, hogy a törvényből „egy ióta vagy egy vessző sem vész el” beteljesedés nélkül (Mt 5,18), de a válás kérdésében Jézus Mózessel ellentétes állápontot foglal el (Mk 10,5; Mt 19,8; 5,31—32; Lk 16,18). Éppen ezért a Jelenések könyvében az a parancs, hogy János írja meg, amit lát (Jel 1,11), s a leírtakhoz való hozzáadás vagy elvétel tilalma (22,18—19) az Újszövetség könyveiben is kivételnek számít. Pál apostol a különböző feszültségek közepette is abban a meggyőződésben végzi szolgálatát, hogy ugyanaz a Lélek munkálkodik benne, mint a gyülekezet tagjaiban is (2Kor 1,21), de hangsúlyozottan különbséget tesz aközött, ami az Űr szava és amit ő mond! A Szentírás figyelmének központjában nem leírt szavak és könyvek, hanem Isten megszólaltatott igéje áll. Isten hirdetett igéjének a tartalmát nem az eredete, hanem a hatása hitelesíti. Kiélezetten fogalmazva: a kinyilat
