Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Józsa Márton: Ha kedd, akkor "homszem"
26 JÓZSA MÁRTON: HA KEDD, AKKOR „HOMSZEM’ Nagyon érdekelt bennünket az, hogy a gyakorlatban hogyan viszonylik az előkészítő anyaga a ténylegesen elmondott igehirdetéshez? Abban az időben már a magnót is igénybe lehetett venni, és olykor egymást is megkértük, vázolja a közösségünk előtt is, hogy mit prédikált. A teljes igéhirdetés helyett a „három lutheránus pont” igazított el minket, hiszen e hármas vázlat a prédikáció hordozó oszlopa. Homiletikai munkánk szorosan kapcsolódott a gyülekezethez. Elsősorban, mert egymást jobban megismerve, a gyülekezetek is ismertebbé váltak. Nehezebb gyülekezeti feladatok esetén számíthattunk egymás objektív véleményére, tanácsára. Gyülekezeteink családtagjainkkal együtt tudták, hogy „ha kedd, akkor homszem. Dömölkön”. Tisztelték alkalmainkat, mondván, hogy ott tanulnak a papjaik. Munkaközösségünk csak a kedd délelőttöt vette igénybe, de az ott kialakult f rátérni tás kiterjedt a mindennapjainkra is. Számíthattunk egymásra akkor, amikor a motorkerékpárral, későbben Trabanttal rendelkezők megoldottunk sok fuvart a környékünkön. Erre az időre esett Dömölk nagy munkája: a paplaképítés. A legnehezebb munkákból: a betonkészítésből (akkor még kézi művelet volt) vagy a zsaluzás munkáiból sohase hiányzott a „homiletikai brigád”. A homiletikai közösségben olykor láthatatlanul, de sokszor ténylegesen is részt vettek a családtagjaink is. Voltak is együttléteink, melyeken a pap- nékra, a lelkészcsaládok gyermekeire is számítottunk. Ezeket az alkalmakat kirándulásokkal is összekötöttük, hogy szőkébb hazánkat, Kemenesalját jobban megismerjük. Megilletődve jártuk végig az utakat, melyeket Berzsenyi Dániel is végigjárt: Egyházas'hetye, Kemenessömjén, Nikla. Csak közösségben lehetett elviselni az ötvenes évek próbatételeit. Kemenesaljának alig volt ipara, de annál veretesebb és művelt volt a földművelő népe. Az őket sújtó kegyetlen és esztelen intézkedések hogyne gyötörték volna papjaikat is. Mivel Kemenesalja népessége zömében evangélikus, a mi egyházunkon is múlott, hogy az ateista-kommunista erőszak éveiben falvaink népe talál-e vigaszt és élő reménységet gyülekezeteinkben. Reménységem szerint homiletikai közösségünk még élő tagjai nevében is mondhatom, hogy azokban a vad évtizedekben Isten gondoskodó szeretete ápolta, óvta testvéri közösségünket, hogy Kemenesalja népének erősítésében jobban megálljuk helyünket. A rendkívüli idők rendkívüli áldása volt fraternitásunk. Ilyen háttér alapján se képzelje senki, hogy homiletikai közösségünk egy megriadt és „begyulladt” csoport volt. Egy napon táviratilag rendelt be püspökünk. Le se ültetett, hanem csak mondja, hogy homiletikai közösségünk ellen súlyos panasza van. — Milyen panasz, — kérdezem. — Az, hogy ti ott politizáltok! — mondja indulatosan. Ez igaz, püspök úr, válaszolom én, de mi jól politizálunk! — Ezzel a püspök a saját, már sablonná vált követelményének foglyává vált és hosszan elmagyarázva, hogy mit jelent jól politizálni, elbocsátott békességgel. Legközelebbi kedden ez az eset volt a sláger köztünk. Bizony, a keddieknek fegyelmezni kellett magunkat, hogy a homiletikai munka el ne sikkadjon, amikor az 1956 küzdelmeit, az 1968-as csehszlovák botrányt vagy Izrael egyhetes háborúját kellett megbeszélnünk. Nem szabad elfelejtenem a homiletikai közösségnek azt az áldását sem, ahogyan segítségére voltunk egymásnak abban, hogy gyülekezeteink külső rendjében is keressük a jó ízlésnek, a szépnek és jónak megvalósítását. Meg
