Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Andorka Rudolf: Vallás és politika – egyház és állam
ANDORKA RUDOLF: VALLÁS ÉS POLITIKA 33 háznak mintegy államegyházi pozícióit biztosító Svédországtól az állam és az egyházak teljes különválását megvalósító Amerikai Egyesült Államokig (Tomka, 1992). Nagy általánosságban mégis elmondhatjuk, hogy a protestáns egyházak általában sokkal kevésbé aktívak a politikában, mint a katolikus egyház. Ennek egyik szimbolikus megnyilvánulása az, hogy a protestáns többségű országokban általában nincsenek olyan erős „keresztény” nevet viselő pártok, mint némelyik katolikus országban (Pelinka, 1989). A konkrét helyzet változatossága és a történeti változások sokszor hullám- mozgáshoz hasonlítható lefolyása ellenére azt mondhatjuk, hogy a kereszténység kétezer éves történetében az egyházak egyre inkább elváltak a politikai hatalomtól, és ezt a tendenciát nemcsak szükségszerűnek, hanem jónak is mondhatjuk. Ehhez kapcsolható az a protestantizmusban különösen erősen jelentkező felfogás, hogy a politika a „bűn világa”, a hívő keresztény embernek attól távol kell magát tartania, mert ha belekeveredik, akkor szükségképpen bűnössé válik. Ez a politikától való visszahúzódás, úgy is mondhatnánk: pasz- szivitás, inkább a pietizmushoz közelálló csoportokra jellemző, de ebben a kérdésben sem szabad általánosítani, mert az utolsó évtizedekben éppen a fundamentalista protestáns csoportok próbálják követeléseiket — például a művi abortusz betiltásának kérdésében — erőszakos eszközökkel is az állami törvényhozásra rákényszeríteni. Ugyanakkor éppen az amerikai „fehér angolszász protestáns” vezető rétegben terjedt el leginkább a Bellah (1991) által „civil vallásnak” nevezett jelenség, vagyis az, hogy a vezető politikusok rendszeresen hivatkoznak vallásra, Istenre, és az ezekben a kérdésekben való közmegegyezést a társadalmat integráló lényeges tényezőnek tekintik, de messzemenően kerülik, hogy egy adott felekezet tanításait említsék vagy azokat más álláspontokkal szemben kötelezően érvényre akarják juttatni (Harmati, 1987). Ezt legjobban szemlélteti Eisenhower elnök sokszor idézett kijelentése, hogy „kormányzatunknak semmi értelme, ha nem alapul mélyen átérzett vallásos hiten, de nekem teljesen mindegy, hogy melyik hiten”. Mindennek fényében nem meglepő, hogy a közelmúltban is „Az egyházak és a politika közötti tisztázatlan viszony” című könyv jelent meg Németországban (Abromeit, Wever, 1989). Mi Magyarországon még nehezebb helyzetben vagyunk a totalitariánus rendszer évtizedei következtében. A totalitariánus rendszer alapvető sajátossága, hogy a társadalom tagjainak nemcsak politikai nézeteit, hanem egész gondolkodását és mindennapi életének részleteit is teljes mértékben uralma alá kívánja vonni. Az ilyen rendszer természetesen nem tűri el, hogy az állampolgárok egy olyan vallás hívei legyenek, amely nem az állam által megfogalmazott erkölcsi tanokat hirdet és amely nem az állam által meghirdetett válaszokat adja az emberi élet alapvető kérdéseire. Nem tűri el azt sem, hogy létezzék tőle teljesen vagy akár csak részben független szervezet, intézmény — például egyház — az országban. Ezért a magyarországi sztálinista korszaknak a vallás és egyház teljes megsemmisítésére törekvő politikája a rendszer logikus következménye volt. Az 1956-os forradalom azonban legalábbis Magyarországon döntő változásokat indított el a rendszer természetében, bár ezek csak fokozatosan váltak láthatókká. A hatalmi elit belátta (bár alig mondta ki), hogy a totalitárius rendszert képtelen megvalósítani, annak erőltetése újabb forradalomhoz vezethet. Ezért áttért az autoritardánus
