Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 75 nek, jegyzőkönyveinek kétharmadát a második világháborús pusztítás megsemmisítette, csak alig valami emlék maradt meg. Ugyanakkor megérintett a hely történelmi levegője, hagyományok izgalmas sokasága, és mindez olyan elkötelezettséget keltett bennem, hogy a sok napi gyülekezeti feladat, és a későbbi növekvő közegyházi munkám mellett gyűjtöttem idős emberek emlékezéseit, minden kis feljegyzést, a padlásokra került régi egérrágta könyveket, bibliákat, énekeskönyveket, áhítatos, imádsá- gos iratokat, német, magyar nyelvű anyagot. Később az egyházmegyei irattárat, egyházkerületi irattárat, vizitációs feljegyzéseket, régi fényképeket, mindent, amiről csak valami utalást lehetett találni a gyülekezeti múltra, a volt lelkészekre. Akit egyszer ennek a kutatásnak, nyomozásnak szenvedélye rabul ejtett, az nem tud megállni benne. Izgalmasabb, mint egy jó krimi és 40 év alatt óriási anyag jött össze. Egy gyülekezet történetének mindig van tanító jellege is. Célja megmutatni a tanulságot. Lehetnek ezek pozitívak is, negatívak is. Paksi viszonylatban ilyen pozitív jelek voltak a német gyökerű württembergi és a magyar pietiz- mussal való sokféle kapcsolódása. A személyes hitélet gyülekezetei építő, válságos időkben megtartó ereje. Olyan lelkészek idekerülése, akik hűséggel szolgáltak. Volt negatív vonása is. Volt valami, amit igazán pontosan kideríteni nem lehetett, ami mégis háromszor vezetett hosszú pereskedésekhez a lelkészek és a gyülekezet között. E perek kísérő jelenségei megkeseredett lelkészek és súlyos lelki károk a hívek körében, de az igazságot valóban nem lehetett kiderítenem. Talán valaki más több rá- érzéssel fog majd e kérdéshez nyúlni. Egy speciális igénynek is eleget kellett tennem. A városi vezetőség kérése volt, hogy munkámmal bizonyos értelemben egészítsem ki a már jó tíz évvel korábban megjelent paksi monográfiát, amely annak idején éppen az evangélikus gyülekezet történetét csak érintően tárgyalta, másrészt illesszem munkám elejére a közben értékes eredményeket feltárt lussoniumi (Paks római neve) ásatások ügyét is. Ezt azzal a belső meggyőződéssel vállaltam, hogy a gyülekezetünk története egyenes folytatása a paksi ókereszténység történetének. Az a meggyőződésem, hogy a pannóniai részeken a kereszténység kontinuitása a római kortól az Árpádok koráig létező valóság még akkor is, ha a történelmi viharok sokszor átzúgtak a terület felett, de az egyszerű nép életében, szívében tovább vitte Jézus ismeretét és mindig újra felépítette a régi helyeken a keresztény kultuszhelyeket. (Vö. Árpádkori templomaink római alapjai.) Paks lutheránus múltja a Sztáray-féle tolnai reformációhoz kapcsolódik. Bár a hercegszöllősi zsinaton a tolnai reformáció fővonala a kálvinista lett, Pakson egy számában talán kicsiny, de igen buzgó lutheránus közösség élt tovább, sőt átélve a török időket is, az 1720 körül kezdődő német telepítés evangélikusaitól is gyarapítva, egyre számottevőbb közössége lett a paksi mezővárosi rangú településnek. Igaz, eleinte a szomszédos Györköny filiája volt és különösen 1740 körül sokat szenvedett a helyi plébános zaklatásától, de mindezt hitéhez ragaszkodó hűséggel, néhány utcában szorosan Összebújva, szilárd közösséget alkotva vészelte át, amíg a Türelmi Rendelet 1783. december 3-án hivatalos anyagyülekezetté válását megengedte. 1786-ban felépült a lelkészlak és a fatemplom. Meghívhatták első lelkészüket, Medzibrodszky Pált, és ezzel újjáéledt a gyülekezet. Eddig 10 rendes lelkésze volt, akik közül ketten is 20—20 éven át a Tolna-Baranya-Somogyi egyházmegye esperesei is voltak. Templomai kétszer is tűzvészben pusztultak el. A jelenlegi 1880—1884-ig épült, kiemelkedő értékű neoklasszikus stílusú épület. A paksi gyülekezet azon kevés gyülekezeteink közé tartozik, amelyik az
