Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Villó Ildikó: Az információ feketepiaca: a pletyka
VILLÖ ILDIKÓ Az információ feketepiaca: a pletyka A természetes nyelv spontán fejlődő, nyitott rendszer. A nyelvészetnek, illetve a nyelvésznek (a tudományágak legtöbbjével ellentétben) kutatási tárgya mindig és korlátlanul a rendelkezésére áll, „könnyen hozzáférhető”, pontosan úgy, mint az átlag anyanyelvi beszélőnek (akit a Noam Chomskytól megalapozott generatív grammatika native speakernek nevez, magyarán olyan beszélőnek, aki beleszületik a nyelvbe). Ez a tény azonban nemcsak könnyebbséget okoz a nyelvírásban, hanem nehézséget is. A kutatónak ahhoz, hogy vizsgálni tudja tárgyát, el kell idegenítenie. Vagyis mondatok helyett mindig példamondatokkal dolgozik. A középkori nyelvészet érthetően csak a latinnal foglalkozott, amely — akkor már — senkinek sem lévén anyanyelve, magát a NYELVet képviselte. A többi nyelv (a lingua materna, tehát anyanyelv, vagy másként lingua ver- nacula, mondhatni az utca nyelve) nyelvtanát és szótárait szintén a latin mintájára írták eleinte, belepréselve őket a szakrális nyelv szabályaiba. (Még a múlt század második felében megjelent Czuczor—Fogarasi szótár sem riad vissza attól, hogy az alkonyodik ige ragozott alakjai közt feltüntesse az al- konyodtam formát). A múlt században már a valóságos nyelvre irányult a kutatás, de, akárcsak más tudományszakokban, még csak a tárgy története volt érdemes a kutatók figyelmére. Ferdinand de Saussure, (aki egyetlen sort sem írt, akárcsak Szókratész, tanítványai jegyezték le előadásait, s adták ki könyv alakban), foglalkozott legelőször a nyelvi rendszerrel, a maga aktuális állapotában. Ez a maga idejében forradalmi lépés volt, annak felismerése, hogy a jelen, a van is tárgya lehet a tudományos vizsgálódásnak. Saussure azonban zárt, szigorú szabályokra épülő rendszernek tartotta a nyelvet, amelyben minden tény és minden változás szabályosan más tényeket és más változásokat feltételez. És azóta is: a nyelvészet a nyelvnek ezt az eszményi, ebben a formában természetesen soha nem létező állapotát írja le elsősorban. Ennek oka, hogy a nyelv, amennyiben szakrális, kultúrahordozó is, a kultúra közlésének és tovább'örökítésének fontos eszköze. A szakrális nyelvvel áll szemben a beszélt, élő, a profán. (És nem mellékes, hogy a nyelvi változások forrása sokszor, ha nem is elsősorban, éppen a beszélt nyelvben keletkező hiba, a tévesztés, a félreértés. így szorítja ki az amely névmást az ami, noha alkalmazásuknak pontos szabálya van, amelyet vagy amit már a 16. században sem tartottak be; így lett például vigéc a házalók neve szokványos wie geht’s kérdésük nyomán ...). Az élő nyelv kutatását a nyelvészet sokáig nem tartotta feladatának, csak az utóbbi évtizedekben került előtérbe
