Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 65 lémákat. Csak ritkán okoz gondot a „pályamódosító” egyházjogi státusa. Nem kell tartania az egyházfegyelem olyan eszközeitől, mint pl. az úrvacsorától való eltiltás. De a könyv mégis gondolkodásra késztet. Milyen motiváció vezeti a lelkészeket pályaválasztáskor? Mennyire készítenek fel a tanulmányok a lelkészi szolgálatra? Milyen segítséget kapnak a kezdő lelkészek? Hol talál közösségre — már nem a magányos lelkész, hanem a magányos lelkészcsalád? Ki segít a lelkészházaspárnak gondjai megoldásában? Mi a laikusok szerepe az egyházban? A kérdések válaszra várnak. Érdemes kézbe venni Kamarás István könyvét. Elgondolkodtat. Segít szembenézni a valósággal. „A fény és árnyék összetartozik s a fény forrása nem evilági.” (Egyházfórum Könyvek 14. kötet. 1992) Csepregi Zsuzsanna Arthur E. Imhof: Elveszített világok Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat — és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen. .. Akadémiai Kiadó, Budapest 1992 A szerző történész, s arra kérték fel, hogy adjon a lehető legpontosabb képet a mindennapok történetéről Közép- Európában a 16—18. évszázadban. Könyvében megpróbálja a világot őseink szemével vizsgálni. Ismeri őket forrásaiból: egyházi anyakönyvekből, adás-vételi szerződésekből, adójegyzékekből, végrendeletekből, „halottbúcsúztató” nyomtatványokból. Tudja a nevüket, s hogy kivel házasodtak ösz- sze, mekkora legelővel és szántófölddel bírtak, hány tehenük és birkájuk volt, meg hasonlókat. Választása végül is egy parasztemberre, Johannes Hossra esett, aki 1670 és 1755 között élt az észak-hesseni Leimbachban, a Valte-portán. Nem a személy a reprezentatív, hanem az őt körülvevő kicsiny világ. Az író azután keresi, mi lehetett, ami meghatározta a hasonló parasztemberek megannyi saját, a másikkal kevésbé felcserélhető, színes, kicsiny világát. Ügy találja, hogy a szokásos történeti forrásai cserbenhagyják, s ezért időnként kiegészíti alig használatos anyagokkal: igénybe veszi múzeumok képanyagát, templomok kőbe merevített jelképeit, régi írók műveit és mesegyűjteményeket. De ezek sem tükrözik vissza igazából az egykori valóságot. Ezért szomszédos tudományágak képviselőivel, például néprajzosokkal, megbeszéli a forrásanyagok értelmezését. Mesteri a megszólaltatása a párizsi Aprószentek-temető 16. századi képének, amelynek közterén zajlik az élet, s élők és holtak egységet alkotnak. A változatos emberi életek, tarka kicsiny világok közös megrázó élménye a gyakorta visszatérő hármas fenyegetettség. Az 1550—1750 közötti időszakban több okuk volt elődeinknek az ősi esdeklő imára: „A pestistől, az éhínségtől, a háborútól ments meg minket, Urunk!” Ebben az élethelyzetben akkor olyan értékeknek volt elsőbbségük, amelyek túlélték az egyszeri, bizonytalan emberéletet. Például nem a mindenkori gazda és az ő személyes jóléte volt a döntő fontosságú szempont, hanem magának a gazdaságnak jó állapota és tekintélye. És nem az éppen akkor ott élő család, hanem a családok egymásutánja, a nemzetség. Egyik nemzedék a másik után csoportosult e középpont köré, az egyik gazda követte a másikat, de nem annyira mint individuum, hanem inkább mint egy szerep hordozója. Nem az Én állt a főhelyen. Stabil pontok épültek bele az életükbe. Például a jólmenő Valte-tanyát az utóbbi több
