Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Tillich, Paul: Fejedelmek és hatalmak
60 PAUL TILLICH: FEJEDELMEK ÉS HATALMAK zelem és a vereség pillanata, a teljesülésé és az ürességé, a felemelkedésé és a depresszióé, a bűvöleté és az aggodalomé. És mind a két pillanat, a magasság csakúgy, mint a mélység, el akarnak választani bennünket Isten szerete- tétől; az egyik a fényével, a másik a sötétségével. Mindkettő láthatatlanná teszi az Istent. „Jelenvalók és eljövendők” — az első a jelenhez kötöttségünkre mutat. A jelen kísértő hatalmára, a vonakodásunkra, hogy hátra vagy előre tekintsünk, ha a jelen pillanat heves örömmel vagy heves fájdalommal tart fogva. Az „eljövendők” az újnak a várását, a váratlannak az örömét, a kockázat bátorságát jelentik. De jelentik a kiszámíthatatlant, a véletlent, az idegentől és az ismeretlentől való félelmet is. Ezt a felsorolást a két legfenyegetőbb hatalommal zárjuk, mellyel Pál kezdte: „halál és élet”. Ez a kettő szorosan összetartozik. Minden életben mindenkor jelen van a halál. A fogantatás pillanatától a felbomlás pillanatáig dolgozik a testben és lélekben. Életünk kezdeténél éppen úgy jelen van, mint a végénél. Születésünk pillanatában kezdünk meghalni, és minden következő nap meghalunk egész életünkön át. A növekedés is halál, mert aláaknázza az élet feltételeit akkor is, amikor fokozza az életet. De az élet növekedés nélkül azonnali halál. Md mindnyájan az élet igézete és a halál félelme között állunk, néha pedig az élet félelme és a halál igézete között. Halál és élet a legnagyobb, mindent átfogó hatalmak, amelyek el akarnak választani minket Isten szere tété tői. Megtekintettük azokat a hatalmakat, amelyek a világot kormányozzák, s amelyek felett a gondviselésbe vetett hitnek győznie kell. Milyen ez a hit? Kétségtelenül nem az a hit, hogy végül mindennek jóra kell fordulnia. Nem az a hit, hogy minden egy előre meghatározott terv szerint történik, nevezzük bár a tervezőt Istennek vagy Természetnek vagy Sorsnak. Az élet nem az alkotója által jól megszerkesztett gép, amely saját gépezetének erői és törvényei szerint fut. Az élet — mind a személyes, mind a történelmi élet — teremtő és romboló folyamat, melyben szabadság és végzet, esély és szükség- szerűség, felelősség és tragikum mindenkor és mindenütt összekeverednek egymással. Ezek a feszültségek, kétértelműségek és konfliktusok teszik az életet azzá, ami. Ezek teremtik az élet igézetét és borzalmát. Ezek hajtanak minket annak a bátorságnak a kérdéséhez, mely el tudja fogadni az életet anélkül, hogy legyőzetne általa. S ez a gondviselés kérdése. De most tegyük félre a „gondviselés” szót minden hamis mellékértelmével, és nézzük meg, mit jelent valóban! Azt a bátorságot jelenti, hogy elfogadjuk az életet abból az erőből, amely több, mint az élet. Pál az Isten szere- tetének nevezi. Ez a szeretet bizonyosan fölötte van a szerelem angyali-démoni alakjának, amelyről beszéltünk. Ez az egyesülés végső hatalma, a feltétlen győzelem a szétválasztottság felett. Az egyesülés ezzel a szeretettel lehetségessé teszi számunkra, hogy az élet kellős közepén az élet fölé kerüljünk. Képessé tesz bennünket, hogy elfogadjuk az élet kettős arcú uralkodóit, igéző és félelmes, dicsőséges és borzalmas voltukat. Megadja a bizonyosságot, hogy nincs olyan pillanat, amelyben el ne érhetnénk a beteljesülést, amelyre minden élet vágyik. Ez a bátorság, hogy elfogadjuk az életet abból az erőből, amelybe az élet gyökerezik és le van győzve. És ha most azt kérdezitek, hogy miként lehetséges ez, újra Pál himnuszához fordulunk, és két feleletet találunk. Az uralkodó hatalmak felsorolását ezekkel a szavakkal zárja: „... sem semmiféle más teremtmény”. Ennek a vi