Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Tillich, Paul: Fejedelmek és hatalmak
58 PAUL TILLICH: FEJEDELMEK ÉS HATALMAK A sors erőitől űzve tesszük fel az emberiség mindenkori kérdését: Mi van mindezek mögött? Mi az értelmük? Hogyan tudjuk elviselni? Jóval a keresztény korszak előtt beszéltek már emberek az isteni gondviselésről, amely az élet és történelem mozgató erői mögött működik. A kereszténységben pedig Jézus szavai az ég madarairól és a mezők liliomairól, és parancsa, hogy ne aggodalmaskodjunk a holnapi napért, megerősítették a gondviseléshitet, mely a keresztény emberek legáltalánosabb hitévé vált. Veszélyben bátorságot, szenvedésben vigasztalást, romok között reménységet adott. De ez a hit egyre inkább elveszítette mélységét. Magától értetődő dologgá lett. Eltűnt lenyűgöző, meglepetésszerű és győzelmes jellege, amelyet Pál szavai hordoztak. Amikor az első világháborúban a német katonák bevonultak, a legtöbbjük osztotta a népi hitet a szerető Istenben, aki mindent a legjobban intéz. A valóságban minden a legrosszabbul ütött ki a nép számára és majdnem minden tagja számára. A háború lövészárkaiban az általános hit a személyes gondviselésben fokozatosan széttört, és a háború ötödik évében semmi sem maradt belőle. A második világháború alatt és utána hasonló folyamat ment végbe az Amerikai Egyesült Államokban. Az elmúlt évtized politikai feszültségei és félelmei között a történelemben működő gondviselésbe vetett hit is széttörött. Az a bizodalom, amelyben nagy népcsoportok osztoztak, hogy a történelemben végül is minden jóra fordul, majdnem eltűnt. Nem sok maradt meg belőle mára. Sem a személyes, sem a történeti gondviseléshitnek nem volt mélysége vagy megalapozottsága. Nem hitnek, hanem kívánságokra épülő gondolkozásnak a terméke volt. A gondviselésbe vetett hit nem egy része a keresztény hitnek, éspedig olyan része, melyet könnyebb megérteni, mint más részeket. Nem úgy van, amint egy idős vidéki lelkész mondta egyszer nekem, hogy emberek szilárdan hisznek az isteni gondviselésben, de a keresztény hit fő tartalmai, bűn és megváltás, Krisztus és az egyház idegenek számukra. Ha ez igaz, akkor a gondviselés értelme is idegen nekik, a benne való hit szükségszerűen összeroppan, ahogy évszázadunk viharaiban történt az ilyen hiedelmekkel. Hinni a gondviselésben az maga az egész hit. Ez a hit a bátorság, hogy igent mondjunk a saját életünkre és az életre általában, sorshatalmak működése ellenére, mindennapi létezésünk bizonytalanságai ellenére, az egzisztenciális katasztrófák és minden értelem összetörése ellenére. Ilyen bátorságról szól textusunkban Pál. De előbb azokról a hatalmakról beszél, amelyek ezt a bátorságot lehetetlenné akarják tenni. Mit tesznek ezek a hatalmak? Elválasztanak bennünket Isten szeretetétől. Ez a mondat meglepő. Mi azokra a veszélyekre értelmeznénk, amelyekkel fájdalom és halál nap mint nap az életünket fenyegetik. Ezeket a veszélyeket kétségtelenül Pál is látja. Felsorolja őket az előzők folyamán mint „nyomorúság, vagy szórón- gattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver” (Róm 8,35). De győztesnek érzi magát mindezekkel szemben. S azután ismét kezdi megnevezni a hatalmakat, melyek az Isten szeretetétől való elválasztással fenyegetnek. Van valami titokzatosság e hatalmak körül. Nincs olyan ijesztő nevük, mint amelyeket Pál előzetesen felsorolt. Közülük a legtöbbnek dicsőséges a neve: „angyalok”, „fejedelmek”, „élet” és „magasság”. Miért ezek a legfenyegetőbbek? Azért, mert életünk minden pillanatában működnek, és mert kettős az arcuk. Uralják a világot, s uralkodásuk jóra és gonoszra szolgál. Megragadnak bennünket a jóval, amit hoznak, és
