Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Veöreös Imre: Didakhé – A tizenkét apostol tanítása II.
72 VEÖREÖS IMRE: DIDAKHÉ 14. fejezet „(1) Az Ür napján pedig gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret és végezzetek eukharisztiát, miután megváltottátok bűneiteket, hogy áldozatotok tiszta legyen. (2) Akinek pedig viszálya van felebarátjával, addig ne jöjjön közétek, míg ki nem békülnek, nehogy áldozatotok megszentségteleníttessék. (3) Mert azt mondta az Ür: minden helyen és időben tiszta áldozatot mutatnak be nekem; mert nagy király vagyok, mondja az Űr, és nevem csodálatra méltó a pogány népek között.” Ez a fejezet tovább fokozza az úrvacsora talányát a Did-ben. „Az Ür napján”, vasárnap végbemenő istentiszteleti együttlét lefolyását a fenti szöveg nem részletezi. Nem szerepel az Isten igéjével való foglalkozás, mely szerves velejárója volt kezdettől fogva a keresztény istentiszteletnek. Ezt a rendtartást olvassuk: „törjétek meg a kenyeret és végezzetek eukharisztiát”. Ha a 9,1-ben az eukharisztia jelentését az úrvacsorára vonatkoztattuk, nincs okunk arra, hogy itt a szó általános értelmét részesítsük előnyben („adjatok hálát”), amint több fordító teszi. A két kifejezés — „törjétek meg a kenyeret és végezzetek eukharisztiát” — azonos eseményt jelöl: az úrvacsorának közös étkezéssel, közelebbről vacsorával kapcsolatos ünneplését. A szövegben nincs jele annak a feltevésnek, hogy a Did 9—10. fejezete szűkebb körben étkezéssel együtt tartott úrvacsorára vonatkozik, míg a 14. fejezet közös étkezés nélküli, vasárnapi úrvacsorái istentiszteletre irányul, melyhez nem tartozott „agapé”, szeretetlakoma. A vasárnap említése többször szerepel az Újszövetségben (Apóséi 20,7; lKor 16,2; Jel 1,10), ám a legrégebbi ismert előírás itt található. A vasárnapnak kiemelt, ünnepi jelentősége volt az ifjú kereszténységben Krisztus feltámadására való emlékezés folytán. A vasárnapi istentiszteleti együttlét bizonyára este ment végbe (ahogyan az idézett első újszövetségi helyből is kiderül), hiszen a gyülekezeti tagoknak nappal hétköznapi elfoglaltságuk volt. A szóban forgó vasárnapi úrvacsorát nyilvános egyénenkénti bűnvallás előzte meg, amelynek módjáról nincs közelebbi tudomásunk, de nem liturgikus szöveg recitálása volt (vö. Jak 5,16). Erről már a két útról szóló káté is szólott: „A gyülekezetben valid meg bűneidet, és rossz lelkiismerettel ne járulj (istentiszteleti) imádsághoz” (4,14). A bűnvallás arra szolgál, hogy „áldozatotok tiszta legyen” (14,1). Az áldozat fogalma az úrvacsorával kapcsolatos dicsőítő imádságra vonatkozik. A hálaadó imádság révén nevezhető az eukharisztia a gyülekezet Isten elé vitt áldozatának. A jóval későbbi katolikus miseáldozat képzete még csírájában sem jelentkezik itt. A bűnvallás tisztává tesz: a bűnbocsánat döntő jelentősége nem kerül elő! Ez az alapvető hiány távol viszi a Did-et ezen a helyen az apostoli örökségtől, ahogyan az irat néhány más részlete is. Az ilyen jelenségék érthetővé teszik számunkra, hogy a Did-nek nincs helye az Újszövetségben. Ha valakinek vitás ügye van felebarátjával, előbb béküljön meg vele, csak azután járulhat úrvacsorához (14,2). Az ellenségeskedés megszentségteleníti az eukharisztia hálaáldozatát. Ennék alátámasztásául az irat az Úr szavára hivatkozással idéz az Ószövetségből (14,3; Mai 1,11.14). A viszálynak mint szertartási akadálynak vannak párhuzamai az Újszövetségben (Mt 5,23—24; Mk 11,25). Mindhárom, a kutatás szerint, ugyanannak a gyülekezeti szabálynak a változata; a megbékélés előfeltétele valamilyen kultikus cselekménynek. Máténál nyilván még a jeruzsálemi templomi kultusznak, Márknál az imádkozásnak, a Did-ben pedig az úrvacsoravételnek.
