Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Szigeti Jenő: Reflexiók a kisebb protestáns egyházak közelmúltjáról
62 SZIGETI JENŐ: A KISEBB PROTESTÁNS EGYHÁZAK sérelmük a híd szerepét betölteni a nemzetiségi és vallási különbözőségektől megosztott társadalmakban. Ügy tűnik, hogy Kelet-Európa poszt-szocialista országai nehezen tudják elkerülni az anarchiát. A legnagyobb destabilizációs tényező a kisebbségek identitásra törő gondolkodási módja. A korábbi — erőszakra épülő — fékező mechanizmusok nem működnek, hiszen a kelet-európai népek éppen egy egységesíteni szándékozó erőszakos uralmi rendszert ráztak le a nyakukról, másrészt a klasszikus erőszak-mechanizmusok a megváltozott külső körülmények között hatásukat veszítették. Az egész társadalmat két, egymással kibékíthetetlennek tűnő érdekrendszer osztja meg. Az egyik a kisebbségek nemzeti kultúráját Európa és a vi- íág kulturális öröksége részének tekintő gondolattól vezéreltetve, a kooperáció, a gazdasági integrálódás sürgető igényére hivatkozva egy közös, nemzetek feletti kultúra megszületését tartja kívánatos célnak, melyben a kisebbségek mint egy nagy olvasztótégelyben felolvadnának. Ebben példaként megemlítik az Amerikai Egyesült Államokat vagy (rossz, működésképtelen példaként) a néhai Szovjetuniót. A másik érdékrendszer a nacionalizmus. Mindkét érvrendszernek az alaptételei elvitathatatlanok, így egy ilyen helyzetben csak egy megoldás marad, hogy a 'különböző, egymásra vissza nem vezethető álláspontok békéjére törekedjünk, s a többség és a kisebbség kultúrájának valamiféle lehetséges szimbiózisát kutassuk. A kérdést nagyon sokszor a többség álláspontja felől próbáljuk megközelíteni, pedig a mindenkori demokrácia mércéje a kisebbség jogának a tiszteletben tartása. Mielőtt ezt a helyzetet az egyházak életlehetőségei felől mérlegelnénk, egy nagyon fontos — sokszor figyelemre sem méltatott — tényt kell végiggondolni. Mind a nemzeti, mind pedig a vallási kisebbség erőszakos felszámolásának két történelmi modellje alakult ki. Az egyik a gettó, a másik a falu- rombolás. A gettó célja a többségből kirekeszteni, elszigetelni a kisebbséget, a falurombolás pedig a tradicionális élettér megszüntetésével akarja a kisebbséget egyenjogúsítani és így egy könnyen kezelhető helyzetet teremteni. Néha egymásba mosódik ez a két ellentétesnek tűnő út. A cigányok valóságos, történeti életterét megszüntetjük, és külön lakótelepet hozunk létre számukra (vagyis felépítjük a gettót). A falurombolás a történelmi gyökereket szakítja el, a gettó pedig a kultúrák találkozását, kapcsölátát akadályozza. Mindkettő a kisebbség érdekei ellen való. Az egyház — ez a szekularizáció valósága — kisebbség, nem csak a kisebb egyházak azok. Így mind a két veszély fenyegeti. Az elmúlt negyven évben többször tapasztaltuk, hogy az egyház önként — torz, buzgó „egyházépítésnek” álcázott hevülettel — maga építi fel a gettó falát. Máskor meg azt tapasztaltuk, hogy az egyház kezdeményezte saját tradíciójának rombolását. Mindkettő önpusztítás volt. Isten legyen irgalmas miatta nekünk! Egyszer volt egy Szabadegyházak Tanácsa Született és meghalt. Ügy indult, hogy a törvény-csűrés áldozataként másod- osztályú állampolgárságúvá züllesztett újabb protestáns egyházak összefogtak vallásszabadságuk érdekében. Érdekes a háttér is. 1895-ben született egy vallásszabadsági törvény, mely lehetővé tette az új vallásfelekezetek elismerését is, de azzal, hogy a „bevett” státuszú egyházak történelmi előjogait megtartotta, és ugyanakkor az elismerést bürokratikus intézkedésekkel akadályozta, egy háromemeletes rendszer alakult ki. így az egyházak között az
