Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Szigeti Jenő: Reflexiók a kisebb protestáns egyházak közelmúltjáról
SZIGETI JENŐ Reflexiók a kisebb protestáns egyházak közelmúltjáról Meditáció a rendszerváltás idején . . mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból” (Jel 3,16). Az egyház számtalan helyzetet megélt már világunkban. Volt olyan kor, amikor a létéért küzdött, amikor a mártírok vére volt a vetés. Volt, amikor üldözték, csúfolták, megalázták, diszkriminálták az egyházat, de akkor is létezett, és Isten adott bátorságot, bölcs tanácsokat és erőt a kitartáshoz. Volt olyan kor is, amikor unalmasan, szürkén, lustán telt az idő. Volt, amikor megfáradtunk a hitben, a mindennapok szürke gondja bénított minket, de az egyház volt, mert Isten, aki a kövekből is támaszthat fiaikat, adott ébredést, megelevenítette népét. De volt olyan idő is (nem is régen), amikor kemény adminisztratív lépésekkel, meg mézes-mázos szóval igyekeztek rászedni arra, hogy önmagát korlátozza, mondjon le arról, amit tagjai jobbik énük parancsára tenni szerettek volna. Ettől a törekvéstől az egyház haldokolni kezdett; mert Isten népe kibír minden vihart, de azt nem, hogy önmaga oltogassa a csontjába rekesztett tüzet. Nem a gúny, az üldözés, a mindennapok szürkesége veszélyezteti az egyház létét, hanem az az állapot, amikor a szabadságot jegyre adják, ellenőrizve. Ez a kor nem a sokat szidott ötvenes években volt, hanem a konszolidálódott közelmúltban. Mi sokszor az egyház bűneihez szeretünk keresni és találni bűnbakot. Hibássá tesszük a sanyarú kort, a külső körülményeket. Olyan ez, mint Ádám és Éva fügefalevélből összetákolt körülkötője. Mégsem ez az igazi baj. Az Intemacionáléban torokszakadtáig énekeltük: „A múltat végképp eltörölni” —, és elhittük ezt a szamárságot. A múlt eltö- rölheteülen. Meghatároz. Mégis folytatjuk ezt a régi dalt és senki nem akarja kiadni a parancsot: nóta állj! Ahhoz, hogy az egyház éljen, szabadulnunk kell az önkorlátozó tehetetlenségtől. Szabadulni kellene az evangélium teljességét, erejét korlátozó sanda érdek-gyávaságtól. De ennek eszköze — meggyőződésem szerint — nem a keményen fogalmazott leleplező nyilatkozatok, rehabilitációt követelő petíciók sora. Valami egészséges, kollektív bünbánatra, keresztény szolidaritástudatra kellene eljutnunk. Meggyőződésem, hogy nem találjuk meg addig a kivezető utat, míg hitben, bűnbánattal rá nem döbbenünk: én is ott voltam akkor! Lehet, hogy gyáván hallgattam, és én voltam — Babits Mihály szavaival —
