Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Tőkéczki László: A református egyház a rendszerváltozásban
TÖKÉCZKI LÁSZLÓ A református egyház a rendszerváltozásban Ellentétben sokak felfogásával: a mai magyar társadalomnak és intézményeinek állapotát sokkal inkább a XX. század évtizedei, mint az elmúlt három év politikai eseményei szabják meg. Ugyanez vonatkozik a református egyházra is, mind lelkészi karára, mind híveire nézve. Sőt, a református egyházat — az evangélikus egyházhoz hasonlóan — a XX. század nagy politikai és nemzeti kataklizmái még az átlagnál is jobban megrendítették, hiszen olyan időszakban torlódtak egymásra egzisztenciális változások, amikor egy sok évszázados sikeres, ám nagy megfáradást is okozó önvédelmi harc után a szekularizáció kívülről és ‘belülről egyaránt ható folyamata egyedül is elég lett volna megpróbáltatásnak. Sajátos kettősségben érte meg a Magyarországi Református Egyház a kommunizmus bukását. Egyrészt egy, a korábbi történelmi tendenciáktól nem független, erős és a politikai hatalom által az utolsó pillanatig hatékonyan ellenőrzött centralizálás kereteiben élt az egyház, másrészt a teljes gyülekezeti atomizáltság volt a jellemző, amelyben nagyrészt a lelkész személyiségétől függött „minden”. Az utóbbi helyzetnek felmérhetetlen áldásain túl nagyon veszélyes 'következményei is lettek: az egyházi vezetés „reálpolitikai” irányvonalával szemben ugyanis sokféle, akár a legproblematikusabb „ellenzékiség” is elfogadtatta magát. A püspöki centralizmus ellen persze értelmetlennek tűnt minden nyílt, politikai színezetű ellenállás, mert egyébként is „mindenki tudta”, hogy a szolgáló-egyház-teológia egy ügyesen megszerkesztett — bár „normális”, polgári viszonyok között értelmesen alkalmazható és megfontolható — kényszerzubbony. A magyarországi egyházpolitika „sikereit” az biztosította, hogy eredetileg kemény erőszakkal teremtett konvencióit később sikeres „káderpolitikával” működtették. Ehhez a folyamathoz — sajnos — a nyugati protestantizmus vezetőinek jelentős része maga is alkalmazkodott egy olyan „keleti politika” jegyében, amely átmenetileg sikeres lehetett egy „gulyásszocializmust” illetően, de lelki értelemben csak a „jóléti pusztásodást” készíthette elő. Éppen e kettős reálpolitikával szemben erősödhettek meg a „tisztán” hitbeli, teológiai ihletésű áramlatok, amelyek hivatkozhattak az „államegyházi” kiüresedésre. Mert hiába igyekezett az egyházvezetés a saját mozgásterét bővíteni, illetve a meglévőt kitölteni, minden így keletkezett energiát, sikert elnyelt a teljesen hiteltelen politikai rendszer értelmetlensége. A dinamikusan bővíthető fontos „peremvidéki missziók” (alkoholisták, drogosok, menekültek stb.) nem pótolhatták a „normál” világ lojális nyilatkozatokkal terhelt karanténját, azt,
