Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993

1993 / 3. szám - Mihancsik Zsófia: Társadalom és egyház viszonya. Interjúsorozat

54

MIHANCSIK ZSÓFIA: INTERJÜSOROZAT (IFJ. FASANG Á.)

— Én úgy látom, hogy a pártok és az egyházak kapcsolata még meglehetősen amorf. És ezért én nem az államot és nem is a pártokat hibáztatom, mert megértem azt, hogy mindenki ott halászik, ahol tud — elvégre azért pártok, hogy híveket, szavazótábort és szavazatokat szerezzenek maguknak. Megint csak az egyházak részéről látok komoly gondot: nem veszik észre — és most elsősorban a protestáns egyházakra gondolok —, hogy vannak bizonyos játékszabályok, amelyeket illenne betartani. Én messzemenően helytelenítem például, hogy protestáns lelkészek, vagy akár rabbik is a parlament tagjai legyenek. Mert vannak olyan foglalkozások, amelyek együttes alkalmazása egyszerűen fogalmazva nem illő. Hogy egy durva példát mondjak: képzeljen el egy sebészt, aki mellékfoglalkozásban egy temetkezési vállalatot irányít. Tehát úgy érzem, a lelkészi pálya sínyli meg, ha a lelkész aktív papi szolgálata mellett képviselőséget vállal. Normális megoldás az lenne — hiszen az állampolgári joga, hogy magát jelöltesse —, ha politikai szerep- vállalása ideje alatt nem végezne lelkészi szolgálatot. Ezért nagyon helyes álláspont a Vatikán részéről, hogy megtiltja a lelkészeinek, hogy a parlamentben képviselőként tevékenykedjenek.

Másrészt én abban látom az óriási hibát, hogy mikor 1990-ben a kormány megalakult, azonnal óriási nyomás nehezedett rá. Hiszen ők voltak a hagyományos, a konzervatív pártokra jellemző értékek képviselői. Emlékezzen csak vissza, milyen kampány folyt Andrásfalvy Bertalan ellen, hogy vissza akarja állítani a kötelező hitoktatást. Soha nem volt szó kötelező hitoktatásról!!

— Nem, csak arról, hogy a hitoktatás a tanrend része lesz, az érdemjegy pedig szerepel a bizonyítványban. A különbség véleményem szerint nem lényeges, ha az állami és az egyházi oktatás elválasztását lényegesnek tartjuk.

— Fakultatív hitoktatásról volt szó.

— A tanrend részeként.

— Igen. Másrészt ha már valamit megtanultunk, érdemes ennek az eredményességét regisztrálni.

— De nem az állami bizonyítványban — én legalábbis így gondolom. Nem kell ezt megvitatnunk, csak azért mondom, mert szóba hozta.

— Akkor megint jön a diszkrimináció: van állami bizonyítvány és nem állami.

— Nem, ez két szféra szétválasztása a békés egymás mellett élés jegyében. Az egyik közszféra, a másik magánszféra. Állami beavatkozás nélkül mindenki ott tanulja a vallását, ahol akarja.

— Tehát maga úgy gondolja, hogy az egyházi tanulmányok után semmiféle bizonyítvány nem jár?

— Dehogy! Az egyház adjon ki bizonyítványt, amely legyen mérce mindazokban a tevékenységekben vagy életszférákban, ahol ennek a bizonyítványnak jelentése van.

— Én viszont úgy látom, hogy a maga koncepciója szerint magából az oktatásból ki kell rakni a hitoktatást.

— A világi oktatásból igen. Mert az magánügy, hogy az adott iskolában tanuló gyerekek vagy szülők egy csoportja úgy dönt-e, hogy a helyi lelkészhez hittanra küldi a gyerekeit. Ezt még fakultatív lehetőségként sem teheti kötelezővé az állami oktatáspolitika.

— Hát igen, akkor most úgy működik az élet, hogy az ellenkező előjelű diszkrimináció lehetősége is megjelent. És itt kezdődik a józan belátás: hogy a kisebbség terrorja vagy a többség akarata érvényesüljön-e?