Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Mihancsik Zsófia: Társadalom és egyház viszonya. Interjúsorozat
MIHANCSIK ZSÓFIA: INTERJÚSOROZAT (IFJ. FASANG Á.) 53 rossz —, hogy nem nagyon volt olyan világi hatalom a történelemben, amely ne tartott volna igényt az egyházakra abból a szempontból, hogy a hit részét képező vallási alázatot ne állítsa a saját szolgálatába, tehát ne használja föl politikailag. — Az alázat nagyon szép szó és becsülendő magatartás. De ennek a kihasználása egyáltalán nem állami privilégium: egyházi vezetők is gyakorta intik önmagukkal szembeni alázatra a híveiket. Ahogy politikai pártok is gyakorta várnak el feltétel nélküli igazodást saját tagjaiktól. Véleményem szerint az egyház és állam viszonya akkor optimális, ha érvényes rá az, amit Martin Luther King egyik prédikációjában mondott: hogy az egyháznak nem az a küldetése, hogy a világi hatalom kiszolgálója legyen, hanem, hogy annak lelkiismeretévé váljon. Ezt a meghatározást olvastam Ordass Lajos egyik prédikációjában is. Akkor őt azzal bírálták az akkori békepapok, hogy íme, a felsőbbrendű ember, aki azt a jogot vindikálja az egyháznak, hogy a társadalom lelkiismerete legyen, holott az egyház ezt a jogot a háború alatti magatartásával elvesztette. Csakhogy a lelkiismeret-ébresztés nem egyházi privilégium, bárki gyakorolhatja. Aki jól és helyesen él vele, az a társadalomnak tesz szolgálatot, hiszen a legsúlyosabb kérdések nyílt kimondására ösztönöz, s ezzel hozzásegít a társadalmi harmónia és békesség eléréséhez. Ezt a szerepet az egyház még ma sem tölti be. És nem azért, mert az állam ezt megakadályozza: saját állapota miatt nem képes rá. A sok emberi gyarlóság, amely körülvesz bennünket, nem áll meg az egyház falain kívül, minden közösségben megtalálható. És ez is színezi a képet: az egyház mint lelkiismeret- ébresztő közösség akkor végzi jól a dolgát, ha mindenekelőtt saját híveinek a lelkiismeretét ébresztgeti. De mai problémáinkat csak ákkor tudjuk megoldani, ha teológiailag megalapozott válaszokat tudunk rájuk adni. Ezek a válaszok ma hiányoznak. Itt az első és legfontosabb végiggondolandó probléma a következő lenne: az élet nem a mi birtokunk. Nem mi teremtettük magunkat, ennélfogva nem viselkedhetünk birtokosok módjára. Ez a sajátos „birtokos’-státusz, melyet az ember földi életében igyekszik kialakítani, elvesztette a transzcendenssel való harmóniáját. Azt gondoljuk, hogy a saját ízlésünknek és elgondolásunknak megfelelően kialakított birtoklási rend — tehát, hogy mindenkinek megvan a maga kis birtokbirodalma, akár csak néhány négyzetméteren — az élet beteljesülése. A hörcsögtermészet végtelenül megrontja az embert. Pedig mi csak eszközök lehetünk valaminek a szolgálatában, és az életünk is, a birtoklásaink is csak „bérleti” jogon a miénk. Bizonyos időszakra szól, az életünk tartamára, aztán elvesztjük. És a történelem is arra tanít, hogy amit nem tudunk másokkal megosztani, azt csak iszonyú nagy nehézségek árán tudjuk használni is. Ha ezt a tanulságot aktualizálni akarom, vonatkoztathatom a privatizáció mai problémáira éppúgy, mint a tudás átadására. Az önző szemlélet öngyilkos szemlélet, csak ideig-óráig érvényesülhet. (Az imént mondottak nincsenek ellentétben Jézusnak ama tanításával, hogy legyünk jó sáfárai azoknak, amik ránk bízattak.) Sajnos nincs bennünk bátorság olyan igazságok kimondására, amelyeket már régen ki kellett volna mondanunk. — Ezzel együtt sem hiszem, hogy nagyon elégedett lehet a ma hatalmat gyakorló politikai pártokkal, mert tevékenységük és céljaik megítélésem szerint szöges ellentétben állnak azokkal az értékekkel, amelyeket optimálisként nevezett meg egyház és hívő ember számára. Még akkor is, ha szavaik összecsengenek a maga szavaival.
