Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Mihancsik Zsófia: Társadalom és egyház viszonya. Interjúsorozat
MIHANCSIK ZSÓFIA: INTERJÚSOROZAT (IFJ. FASANG Á.) 51 el, tökéletesen mérhető a lelkészek számának fogyásával. 1958-ban 430 lelkésze volt az evangélikus egyháznak. 1986-ra ez a szám 250-re csökkent le. És hiába szónokoltunk, hogy az egyház megtalálta a maga küldetését, szolgálatát, ezek a számok hihetetlenül nagy belső morális hitelvesztésről tanúskodnak. — Kapott valamit cserébe az egyház azért, hogy a hívek szolgálatát felcserélte a hatalom kiszolgálásával? — Természetesen kapott. De szeretném kicsit pontosítani a kérdését, mert meg kell különböztetni az egyház vezetését és a híveket. Tehát az az egyházvezetés, amely vállalta, hogy abban a történelmi helyzetben kvázi partnere lesz az államhatalomnak, úgy gondolkozott, hogy inkább választja a kisebbik rosszat. És voltak példák, amelyek igazolni látszottak e döntés helyességét. Magyarországon azért 1963 után nem volt olyan brutális az egyházüldözés, mint a Rákosi-érában, vagy más országokban még később is. Csak Csehszlovákiára kell gondolni, ahol még 1968 után is kemény egyházüldözési hullám söpört végig. Vagy a Szovjetunióban. Ilyen körülmények között az akkori magyar egyházvezetés azzal nyugtathatta meg a lelkiismeretét, hogy a behódolással a kisebbik rosszat választotta, mert igy legalább az alapfunkciókat elláthatta az egyház: a keresztelést, a temetéseket, az esketéseket, hiszen a templomokat végül is nem zárták be, és külföldi kapcsolatokat is ápolhatott. Hogy milyen áron és milyen célokért, azt most ne firtassuk. Csak éppen azt nem tartották szem előtt, amit Péter mond: „Épüljetek lelki házzá.” Ez a lelki ház nem akart megszületni. És ez minden egyházra jellemző volt. Az úgynevezett bokrosodás, mely a katolikus egyházban, az ún. Bulányi-moz- galomban lejátszódott, tehát a bokorközösségek létrejötte, az nálunk is megtörtént, mint ahogy a református egyházban is. De hogy ez mégsem tudott tömegméretű mozgalommá válni, annak megint egy nagyon érdekes társadalomlélektani magyarázata lehet: az emberek általában félnek az úgynevezett szektásodástól. Inkább abban gondolkoznak, hogy a történelmi test még a történelmi viharok közepette is megtartja a maga homogenitását, és ha sok baj és gáncs éri is, azért az egyház csak megmarad a szentek közösségének, és nem válik úgynevezett szektás közösséggé. Ennék ellenére a belső erjedés megállíthatatlan volt, és most is tart, csak némileg talán lelassult. A mélyebb analízis kora még nem érkezett el, mint ahogy Luthernek is évekbe tellett, hogy bizonyos hitigazságokra rájöjjön, mi is azt az időszakot várjuk, amikor lesz bátorsága valakinek a kor szellemének megfelelő hitigazságok kimondására. — Ha 1989-hez egy ilyen erkölcsi és szervezeti állapotban lévő egyház érkezett el, akkor mit hozhatott a szabadságvágynak az a kitörése, amelyről az imént beszélt? — Ez az óriási paradoxona egyház és állam kapcsolatának. Ugyanis ebben a helyzetben egy vitális és erőtől duzzadó egyháznak kellett volna a közéletben megjelennie. Ehhez képest az egyház a bátortalanság és a zavarodottság állapotát mutatta. Elsősorban azért, mert nem volt bátorsága — ahogy az egész társadalomnak sem — szembenézni a múltjával. Magyaráztuk a bizonyítványunkat, és ezzel elvesztettük azt a lendületünket, amely 89—90-ben még megvolt, s amelyet arra kellett volna használnunk, hogy az egyház legalapvetőbb kérdéseit közösen gondoljuk végig. A hatalmi villongások elfecsérelték az emberek erejét. Ma is ebben a folyamatban élünk, de közben persze valamelyest haladnak előre a dolgok: van zsinat, amely szerintem jó határo