Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Mihancsik Zsófia: Társadalom és egyház viszonya. Interjúsorozat
46 MIHANCSIK ZSÓFIA: INTERJÚSOROZAT (LUDASSY MÁRIA) — Itt egyszerre több probléma is van. Azt hiszem, nincsen — az MSZMP 3%-nyi szavazóját leszámítva — olyan magyar állampolgár, aki mondjuk az esztergomi szovjet laktanyának a katolikus egyház kezébe történő visszaadását rosszalná. Probléma akkor van, mikor ott áll mondjuk 30—40 protestáns parasztgyerek, és szemben velük 3—4 — bocsánat a kifejezésért — kóbor apáca, akik nyolcvan évesek, nemigen tudnak már semmit csinálni, de az egyházi vezetők csak azért is, dafke, hogy megmutassák, övék az ország és a hatalom, kipofozzák a gyerékeket, hogy a helyükre berakják ezeket a tiszteletreméltó idős hölgyeket a történeti jogra hivatkozva. Másrészt — mint a debreceni főiskola esetében is — ezek az intézmények ma már területi, tehát állami oktatási feladatokat láttak el, magyarán járhatott oda zsidó, buddhista, baptista, akárki, akik számára nyilvánvalóan megalázó, ha mostantól kegyként tanulhatnak. „Holott” ők is tanulhatnak — a „holott agyon is lövethette volna őket” című klasszikus Lenin-vicc jut eszembe, amikor kegyként egy alapvető emberi jog gyakorlását megengedik azoknak is, akik nem tartoznak egy adott csoporthoz. Ugyanakkor van néhány nagy múltú iskola, a Fasori Gimnázium például —, hogy most a Diakonia szerkesztőinek felekezetét is dicsérjem -—, melynek nem is a felekezeti jellege volt a leghíresebb, vagy a ifjabb Bibó István vezette református gimnázium, ahol azonnal megcsinálták a területi-világi kompenzációt. Bibó István el sem fogadta volna az iskolát, ha nincs meg az állami alternatíva azok számára, akik nem akarnak református gimnáziumba járni. Tehát ha ezek a feltételek adottak és ha olyan színvonalú az egyházi iskola, hogy kezét-lábát töri a szabadgondolkodó szülő, hogy bejuttassa a gyerekét, mert megtanítják görögül, latinul, és tulajdonképpen az sem árt senkinek, ha a gregoriánokkal zeneileg teszik kultúrálttá, akkor nincs vita. Vita akkor van, ha nincs infrastrukturális alternatíva, mint a kis községekben, és ha olyan mentalitással történik az egész — mert ez az igazán visszataszító —, mikor azt érzi az ember, hogy megalázni, megszégyeníteni akarják azokat, akik nem vállalják a tanítók—tanárok közül, hogy „keresztényi értékek” és „keresztényi erkölcsök” szerint tanítsanak. Lejáratják ezeket a szavakat! Ahogy a szocializmus szót sem lehet az ezredfordulóig pozitív felhanggal kiejteni, pedig a múlt században még egész jó hangzása volt a munkásnyomor enyhítésére tett erőfeszítések során, ugyanígy fogják lejáratni ezeket a szavakat, mert ugyanazt a célt szolgálják: megszégyeníteni, kirekeszteni a nem oda tartozókat, a kisebbségeket, és ha valami nem keresztényi, akkor szerintem ez az. — Ezt a mentalitást, amelyről beszéltél, hol tapasztalod inkább, az állam- hatalom képviselőinél vagy az egyházi vezetésnél? — Ahogy például az egyházi ingatlanokról szóló törvényt felvezették, annak egyértelműen ez volt a felhangja. De azt hiszem, még 1990-ben volt né- nak egyértelműen ez volt a felhangja. De azt hiszem, még 1990-ben volt néhány nógrádi pap, aki parancsba adta, hogy a hitoktatás első óra nem lehet, hatodik óra nem lehet, testnevelési óra után nem jöhet-—, pedig még nem is volt meg a hitoktatásról szóló rendelet. Tehát egy az egyben átvették a helyi ideológiai titkárok szerepkörét: ők egzecíroztatták a szegény tanítónőket. És hallottam — nem is egészen folklór szinten — a Bródy tanítónőjééhez hasonló eseteket, kisebb községekben, ahol a kiszolgáltatottság nyilvánvalóan nagyobb mint a városokban, és nem tudják olyan szerencsésen megvívni a harcukat, mint a Deák téri iskola közössége, ahol vitathatatlan volt, hogy az
