Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Mihancsik Zsófia: Társadalom és egyház viszonya. Interjúsorozat
44 MIHANCSIK ZSÖFIA: INTERJÚSOROZAT (BALASSA PÉTER) zak: saját hite mindenkit hensejéből vezérel. Es az egymás szükségét érző benső hitek létrehozzák a maguk új vagy megújított egyházát, ha kell. Miért nem így történt ez? Mintha az egyház időn és téren kívül élne: marad ugyanaz, ami a középkorban volt, és benne a nyáj is. — Én nem egészen így látom, ugyanis egy olyan nyájról van szó, amelynek a tagjai abszolút magányosak és individualizálódtak. De a szónak a rossz értelmében. Tebát egy olyan nyájról van ma szó, amelynek a tagjai nem tudnak egymáshoz szólni. Azok a közösségek viszont, amelyekről én beszéltem, szólnak egymáshoz, ennélfogva az nem is nyáj. Meg tudják őrizni a másikkal szembeni szabadságukat vagy függetlenségüket — jó esetben, ha nincs cso- portterror. De menjen el egy vasárnapi misére valamelyik belvárosi templomba — az egy magányos nyáj. Rideg, jól öltözött, árgus szemekkel figyeli a másikat, és nem hisz. Ez nem mise, nem hit, és Jézus sincs ott. — Igen, valóban azt a hibát követtem el, hogy az individualizálódásnak csak az egyik vonatkozását gondoltam végig: a személyiség kiteljesedését, autonómiáját, szabadságát, felelősségét. A másikat, a társadalom atomizálódását valóban nem,. — Persze, és maga a hitélet, a vallásosság is ennek megfelelően vált ato- mizálódottá. Viszont a lehetőségek között mindmáig ott van a szabad és felnőtt individuumok hitéletének megvalósítása. Ludassy Mária Mihancsik Zsófia: — Van-e valami magyarázatod arra, hogy a Kádár-rendszerben miért volt kiegyensúlyozott egyház és társadalom viszonya, és 89—90 után miért borult ez föl? Ludassy Mária: — Gondolom azért, mert egyházi és nem egyházi emberek, közösen utáltuk azt, ami volt, s aztán ez a helyzet megváltozott: mi máig sem szeretjük feltétlenül a hatalmat. Főleg azért nem, mert autonóm szervezeteket próbál maga alá gyűrni, például egyházakat. Remélem, Akadémiát és egyetemeket nem, merthogy ez engem jobban érint. És van valami félelmetes mentalitásbeli rokonság abban, ahogy régen a pártállam kezelte az egyházat, s ahogy most a politikai hatalom és a vele összefonódó egyházi felsőhatalom kezeli a nem-hívőket. Mondok egy példát. Már 89-et írtunk, és nagyban tüntettünk a munkásőrség ellen, amikor a munkásőrség egyik parancsnoka a következő példával igazolta, milyen nagy szükség van munkásőrségre: ha árvíz van — mondta —, a munkásőr a katolikus papot is kimenti. — Derék dolog. — Én is így gondoltam, most viszont menthetetlenül eszembe jutott And- rásfalvy Bertalan utolsó miniszteri parlamenti szereplése. A Fidesz interpellált a debreceni református kollégium — mely területi oktatási kötelezettségekkel is rendelkezik — egyházi kézbe való visszaadása kapcsán. A miniszter úr mondata a következő volt: nem értem, mi a probléma, mikor még ateisták is tanulhatnak ebben az intézményben. Én most természetesen nem akarom összemosni erkölcsileg és politikailag a két személyiséget, de a mentalitás félelmetes módon azonos. Valakiket legszívesebben egy kanál vízben megfojtanának, egyik a katolikust, másik az ateistát, de kegyként esetleg nemcsak eltekintenek ettől, hanem még a túlélésükhöz is hozzájárulnak. — Nyilván igazad van abban, hogy a Kádár-korszakban a közös ellenfél
