Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Andorka Rudolf: Vallás és politika – egyház és állam
32 ANDORRA RUDOLF: VALLÁS ÉS POLITIKA galmazott meg a korabeli izráeli állapotokkal szemben, másrészt nem csatlakozott egyik korabeli izráeli politikai mozgalomhoz sem. Ehhez képest Mohamed tanítása és az iszlám fundamentalizmusnak máig érvényesülő, sőt a közelmúltban egyes országokban erősödni látszó törekvése az államhatalom birtokbavételére és a vallási törvények követésének állami eszközökkel történő kikényszerítésére nyilvánvaló visszalépést jelentett. Nem állíthatjuk persze azt sem, hogy a kereszténység története folyamán mindig a jézusi tanításokban megfogalmazott magatartást mutatta az állami hatalom és a politika irányában. A különböző államok és korszakok adott körülményeinek hatása alatt attól nemegyszer egyik vagy másik irányban eltért. Pál apostol a Római Birodalomban diaszpóraként élő és terjedő, az állami üldöztetés veszélyében lévő gyülekezetek számára írta, hogy „minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől”, tehát ajánlotta a politikai ellenzéki tevékenységtől, kritikától való tartózkodást. Gyökeresen megváltozott helyzetbe kerültek a keresztények és a keresztény egyházak azután, hogy Nagy Konstantinusz a Római Birodalom államvallásává tette a kereszténységet. Ez magával hozta annak a lehetőségét, hogy a kereszténység — az ókori birodalmak vallásaihoz és egyházaihoz hasonlóan —, szorosan összeszövetkezzék az államhatalommal, azt ideológiai eszközökkel igazolja és alátámassza, cserébe viszont az állami kényszerítő eszközöket hívja segítségül a térítésben és a tanítástól elhajlók, az „eretnekek” elnyomásában. Az azóta eltelt évszázadokban a különféle keresztény egyházak korszakonként és országonként meglehetősen eltérő utakon keresték a megoldást az e tanulmány elején felvetett kettős dilemmára. A keleti kereszténységre Bizánc óta az' államhatalommal való szoros összefonódás volt a jellemző. A középkori Nyugat- és Közép-Európában viszont az egyház és a világi hatalom között sajátosan ellentmondásos viszony alakult ki: egyrészt egyes időszakokban éles hatalmi harc alakult ki közöttük, másrészt az egyház nagy részt vállalt nemcsak az oktatásban és a művelődésben, hanem magában az állam- igazgatásban is, időnként az államhatalom segítségével terjesztette a kereszténységet (mint István király idején Magyarországon) és pusztította az eretneknek nyilvánítottakat (mint a kathárokat és a huszitákat). Mégis egyet lehet érteni Bibó Istvánnal (1986), hogy a középkori egyháznak az államtól való elkülönülése, függetlensége döntő szerepet játszott az európai társadalomfejlődésben, a politikai hatalom „erkölcsi átitatódásában”, az elnyomást és ezáltal a félelmet korlátozó társadalmi együttélés felé közeledésben. Az egyház és állam szétválását segítette elő a reformáció is, bár az egyes felekezetek különböző országokban meglehetősen eltérő álláspontokat képviseltek ebben a kérdésben. Luther Márton a protestáns egyházaknak az állami hatalom általi elnyomásától félve hajlamos volt — Pál tanítására hivatkozva — az uralkodókkal való együttműködést, a hatalomnak való engedelmességet hangsúlyozni. Münzer Tamás viszont politikai forradalmi mozgalom szolgálatába állította egyházát, rövid időre sikerült magához ragadnia a hatalmat, és ebben az időszakban nem riadt vissza a jézusi szeretetparanccsal ellentétes erőszakos eszközöktől. Kálvin János vezetése alatt a genfi városállamban is sor került a vallási újító, Szervét Mihály máglyán való elégetésére. A protestáns egyházak és az állam viszonyában a mai napig a legváltozatosabb gyakorlati megoldásokat figyelhetjük meg: az Evangélikus Egy
