Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Révész Sándor: A heterokratikus média
18 RÉVÉSZ SÁNDOR: A HETEROKRATIKUS MÉDIA jukat? Mannheim elmélete szerint van ilyen sajátos társadalmi csoport, a szabadon lebegő értelmiségi és deáknépség, amelynek eléggé lazák a társadalmi kötelékei ahhoz, hogy felemelkedjék a dulakodó pártok feletti kilátó (mondjuk: igazlátó) pontra (vantage-point). Ezen a kilátón gyülekeznének a pártatlan kommunikátorok? Mannheim mindenesetre nem a politika érdeknyomásoknak leginkább kitett pozíciókban, szigorú kódexek szerint és szigorú, stopperórás felügyelő bizottsági tagoktól figyeltetve dolgozó értelmiségieket képzelte szabadon lebegőnek ... Vagy lehetséges, hogy azt a politikai identitást mégis le lehet akasztani a személyiségről műsorzárásig, s a pártatlanság külső garanciákkal, felügyelő bizottsággal, kódex-szel, törvénnyel, fegyelmivel biztosítható? Hát, ha meggondoljuk, hogy a hírek szelektálása, részletezettsége, sorrendje, a címadás, a fotó, a bejátszott illusztráció, film kiválasztása, a szó- használat, a fogalmazásmód, az interjúalany kiválasztása, a hanghordozás, a testtartás, a mimika, stb., stb. mind olyan tényezők, amellyel a kommunikátor valóságosan, de többnyire bizonyíthatatlanul ellenszenvet vagy rokon- szenvet közvetíthet tudatosan is és tudattalanul is, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs olyan kódex és bizottság, amely olyan mélyen behatolhatna a kommunikátor munkájába, hogy az elfogultságok rejtett érvényesülésének mélyebb szintjeit elérje. De nem is kell túl mélyre ereszkedni. Az Egyesült Államokban van egy méltányossági doktrína vagy hogy nevezzük (Fairness Doctrine), amely előírja a tévétársaságok számára, hogy miként biztosítsák az esélyegyenlőséget a tévénézők százmillióinak az elérésére a különböző politikai erők, versengő jelöltek számára. Van egy szövetségi kommunikációs bizottság (Federal Communication Comission), amely vitás esetekben dönt, s ezt a döntést bíróság előtt különböző fokokon meg lehet támadni föl egészen a Legfelsőbb Bíróságig. Robert Cirino 1974-ben kiadott egy kis könyvecskét (a címe: Power to Persuade), amelyben csak a megelőző egyikét évből 150 válogatott példát hoz a pártatlanság legelemibb és legegyszerűbb követelményeihez kapcsolódó vitás esetekről. Tömegével találunk példát arra, hogy az egyik vagy másik fél által méltánytalannak érzett eljárást, a Fairness Doctrine megsértésének vádját egészen másképp ítélik meg különböző bizottságok és bíróságok. Hogy egyebet ne említsünk, végtelen vitákat lehet folytatni arról, hogy az amerikai elnök egy-egy televíziós beszéde pártpolitikai jellegű volt-e vagy sem, hogy tehát jár-e az ellenzéknek egyenlő hosszúságú adásidő nézetei kifejtésére vagy sem. Mindezek alapján kijelenthetnénk, hogy a pártatlan tájékoztatás illúzió. Ez egy igaz és buta kijelentés volna. Igaz, mert a világon semmi sem tökéletes, és mindenről jó tudni, hogy nem az, és hogy miért nem is lehet az. Buta pedig azért, mert elkerüli a lényeget. A lényeg az, hogy miközben a politikai élet konkurens szereplői folyamatosan dohognak és panaszkodnak a médiára, széles körű konszenzus van arról, amihez képest a média tökéletlen, létezik egy szintén tökéletlen ellenőrző mechanizmus, amely ezt a konszenzust megtestesíti, s a tökéletlen média gyakorlatát egyik fél sem érzi a maga számára annyira hátrányosnak, hogy a konszenzus felborítására gondolna. Ennél kontúrosabban sajnos nem tudjuk megfogalmazni, hogy miért és meddig demokratikus a demokratikus média. De ahogy Samuelson, a bölcs közgazda mondta volt: It ’s better to be vagely right than exactly wrong, vagyis jobb egy hozzávetőleges igazság, mint egy egzakt szamárság.
