Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 2. szám - Zay László: A művészet szeretete
40 ZAY LÁSZLÓ: A MŰVÉSZET SZERETETE hogy a modern költészet merészebb gondolatkapcsolásokat kíván meg, mint mondjuk a múlt században. Sok mai vers ezért el is veszíti a potenciális versbarátok egy részének rokonszenvét. „Nem értem” — hangzik ilyenkor, noha a költészet általában nem az értelemre, hanem az érzelemre hat — s nem csak alanyi költészet. A versolvasás rendkívül meghitt viszonyt kíván meg költő és olvasója között. A hallgatott szavalat pedig fokozott felelősséget ró az előadóra, hiszen az olvasott vers újraolvasható, közben-közben megszakítható, lehet töprengeni, gondolkozni, amit a hallgató legföljebb utólag tehet meg. Ugyanez érvényes a novellára, elbeszélésre, regényre is. Az olvasó előre- vagy visszalapozhat, egy-egy szakaszt ismét megfigyelhet. Kérdés, hogy a mű és élvezője csak addig lehet-e lélekben együtt, amíg találkozásuk tart, vagy elengedhetetlen az „utóélet”. Valaha az iskolában elég sok irodalmi szöveget kellett megtanulni kívülről, s ennek lelki haszna is volt (lehetett), mert az emlékezetben föl-fölidéződhetett a gondolat. Valójában a műveknek valamiképpen be kell épülniük az emberbe, ha úgy tetszik: szeretetben kell továbbélniük, megvalósulniuk. Színházban (s vegyük ide az operaelőadást is) a művet tolmácsoló színész fizikailag is jelen van, de előadásának hatása mintegy fokozódik, ha a többi jelenlevő szinte eltűnik, vagyis a műélvező kettesben érzi magát a művel. Hangversenyen is hasonló az élmény, de akkor a szó szerinti megértés háttérbe szorul. Még a legszorgosabb koncertjárók sem támaszkodnak a hallott szövegre, s ezt nem is tehetik meg, ha nem-énekes műről van szó. Végképpen nem lehet beszélni a mű — hétköznapi értelemben vett — optimizmusáról a tragédiák (és más tragikus műfajok, például balladák) esetében. Hiszen ezekben mindig valami szomorú történik, minél jobban megkedveli a szereplő(ke)t a műélvező, annál nagyobb részvét 'kel benne irántuk. Sőt: mivel a tragikus kifejletben nemcsak az anankéna’k, a végzet kényszerének, nemcsak a hős hibájának, hibázásának van szerepe, hanem rendszerint valami külső kényszerűség is közrejátszik, netán mások hibázása, az együttérzés háborgássá is lehet. Méltán. Nem érdemel-e résztvevő könnyet Hamlet? A görög tragédiák hősei? Bánk? Ez esetekben tehát a mű lehangoló, elszomorító, részvétkeltő. Minél jobb a mű, annál erősebb a hatása, az együttérzés, amit fölkelt, szorongásos lehet, mintha osztoznánk a hős(ök) sorsában. Mégis: meggyőződésem szerint a tragédiánál optimistább mű nincsen. Mire alapozom ezt a vélekedésemet? A nyugtalanító erőre, ami éppen a részvét velejárója. Borzasztó, hogy így történt, borzasztó, ha így kellett történnie — ezt az érzést, ezt a meggyőződést hivatott kelteni a műélvezőben minden tragikus kifejlet. Lázító mű a tragédia. Nem lehet, nem szabad belenyugodni a megváltoztathatatlanba, ha a múltidejű szomorú tényeket nem tudjuk is már megváltoztatni, de ismétlődésüket igen. Legalábbis erre kell törekednünk, nem valamiféle művészi, művészeti, elméleti okból, hanem emberségből. (Ami persze a hívő számára isteni parancsolat.) Ezért és így optimista minden tragédia, majdnem azt lehetne mondani: egyedül optimista mind között. Derűlátó és derűre késztető. Csak közbeékelve említem, hogy az emberi élet természetesen nem lehet meg tévedések, hibák, kudarcok, teológiai szóval: bűnök nélkül, s épp ezért a folyamatos birkózás ezekkel keresztény kötelesség, életelem. Szemben a közönnyel, amelynek egyik fajtája arra épül, hogy „úgysem tudok változtatni dolgokon”. Emberileg szólva: mégis meg kell kísérelnem, hátha .. ., biblikusán gondolkodva
