Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992

1992 / 3. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. A többi levél (Zsid, Jak, 1Pt, Jud, 2Pt)

58

VEÖREÖS IMRE: A ZSIDÓKHOZ IRT LEVÉL

inkább mutatja az Újszövetségben, hogy az első kereszténységnek az Ószövetség volt a Bibliája.

A levél kulcsszava a hitvallás (vallástétel), mely túlnyomórészt a gyülekezet keresztelési hitvallását jelöli (G. Bornkamm). A megkeresztelendő a rövid, tartalmában rögzített hitvallással tett ünnepélyes tanúságot Jézusban mint Isten Fiában való hitéről, és fejezte ki életre szóló személyes döntését. A szó politikai és jogi vonatkozásban nyilvános, kötelező kijelentést jelent. Vallásos használatban is a nyilvánosság, a kötelező érvény, a véglegesség képzete a szó tartalmához kapcsolódott. A gyülekezet hitvallása válasz Isten megelőző szavára.

A levél háromszor emlékezteti a gyülekezet tagjait keresztelési hitvallásukra. Mindegyik alkalommal összefoglalja az előző teológiai fejtegetést, és buzdító intéssel a gyülekezetre alkalmazza: „figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra” (3,1); „ragaszkodjunk hitvallásunkhoz” (4,14); „a reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk” (10,23). A keresztségbeli hitvallásra történő emlékeztetés a hűségre figyelmeztet, de nem merül ki az egykor tanultak ismétlésében. Sőt éppen azt a szemrehányást tartalmazza, hogy bár már régóta „tanítóknak” kellene lenniük, most ismét „az Isten beszédének kezdő elemeire” lenne szükségük. Ám tovább kell lépniük a „Krisztusról szóló elemi tanításnál”. Törekedjenek nagykorúságra, érettségre (5,11— 6,1a). A levél felsorol néhány részletet az „elemi tanításból”, mely egy őskeresztény keresztelési oktatás anyagát képezte (6,1—2). A tanítás új alapvetésére van szükség. „Ezt meg is fogjuk tenni, ha az Isten megengedi” — céloz írója a levél tartalmára (6,3). A szerző levelében a hit alapjának új értelmezésére vállalkozik. Az irat az Ószövetséghez való állandó kapcsolódással két témát fejt ki Krisztusról és az egyházról: Isten Fia, Krisztus a mennyei főpap, a gyülekezet pedig Isten vándorló népe. Ez az az „érett beszéd”, amely- lyel az Újszövetségben egyedülálló módon itt találkozunk.

1. A levél az egész üdvtörténést Krisztus főpapságában foglalja össze. „Pap vagy te örökké, Melkisédek rendje szerint” — idézi az Ószövetségből (5,6; Zsolt 110,4). Melkisédek, a titokzatos papkirály az Ószövetség elején villan fel pár pillanatra: „ő a felséges Isten papja” megáldotta Ábrahámot (lMóz 14,18—20). Utána eltűnik a Biblia lapjairól. Sejtelmes ismeretlensége miatt mondja róla a zsidókhoz írt levél: „sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de miután hasonlóvá lett az Isten fiához, pap marad örökké” (7,3). Így lesz Melkisédek előképe Krisztusnak, az örök főpapnak. A levél ismételten hangsúlyozza Krisztusról: „az Isten őt Melkisédek rendje szerint való főpapnak nevezte” (5,10; 6,20; 7,17). A Lévi rendjéből származó ószövetségi főpap évenként egyszer, a nagy engesztelési ünnepen lépett a szentélybe, hogy áldozatot mutasson be a saját és a nép bűneiért. Ez az ószövetségi szertartás negatív előképe a Kereszt mennyei eseményének. Krisztus, a „szent, ártatlan, szeplőtelen” főpap „tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett” (7,26—27; 9,11—12). A levél Krisztusnak a Melkisédek rendje szerint való főpapságát szembeállítja a lévita főpap áldozati szolgálatával (a 7. fejezetben a „pap” szó a főpapra vonatkozik). Az ószövetségi főpap múlandó, vétkes ember, ismételnie kell az áldozatot állatok vérével. A főpap Krisztus bűntelen, örökkévaló, egyszer áldozta fel önmagát mindörökre szóló érvénynyel. Krisztus áldozata nemcsak felette áll az ószövetségi áldozati kultusz-