Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 2. szám - Jelenits István: Pilinszky János evangéliumi esztétikája II.
36 JELENÍTS ISTVÁN: PILINSZKY JÁNOS EVANGÉLIUMI... kor a feltámadásnak az ígéretét is hordozza. Hallatlan érdekes, hogy a költő egy konszolidálódó világba visszatér, hazatér, mert ő megmenekült a háborúból, de dúlt szívében ezzel a rettentő látomással, és azután azt mondja, hogy a konszolidált világban sem felejtheti el azt, amit meglátott, és ami azóta is keresztje és vigasztalása. Hogy az emberi élet nem egyszerűen csak a nagyobb kenyérért való földi küzdelem, nem egyszerűen csak az ebben ólnál is szűkösebb világban való harc vagy előretapogatózás, hanem magában hordozza a tragédiának a megdöbbentő jegyeit, a sebeket, amelyek a Krisztusunk sebhelyei, és hordozza magában a feltámadásnak az ígéretét és a vigasztalását is. Ahogyan leírta azt, hogy amikor New Yorkba ment, New Yorknak a felhőkarcolói közt úgy érezte, hogy olyan, mint Auschwitz, ez első látásra a szövegösszefüggésből kiszakítva egy újságírói megjegyzésnek tűnik fel. Pilinszky költészetében és a világlátásában valami másról van itt szó. Valóban azt vette észre, hogy az, amit ő ott annak idején meglátott, az továbbra is érvényes. Itt miközöttünk is, és ezért érdemes élni, hogy ezt lássa az ember, ezt szóvá tegye és erről vallomást tegyen. Legalábbis a saját költői hivatásának ezt érezte. Csak mellesleg mondom, mert az ilyen anekdo- tikusos részletek talán alkalmasak arra, hogy egy költészet megközelítésének az útjait és a tévútjait feltárják. Egyszer illusztris társaságban erről az Elég című versről próbáltam elmondani, amit gondolok róla, körülbelül így, mint most, és utána egy irodalomtörténész odajött hozzám, és megkérdezte, hogy érdekes volt, amit erről elmondtál, de engem nagyon érdekelt volna az is, hogy miféle arcok voltak azok, amelyek látványa Pilinszky számára ilyen jelentős volt, és amelynek a láttán az ő számára a tapéták vérezni kezdtek. Tehát azt gondolta, hogy ennek a versnek a magyarázataként el kellene mondani, kik voltak Pilinszkynek a barátai. És kiknek az arca idézte fel előtte ezt a fajta drámát. Azt hiszem, hogy ez a versnek a tökéletes félreértése. Mert ez az arc, aminek láttára Pilinszky számára a tápéták vérezni kezdtek, az nem a Mészöly Miklósnak az arca, vagy nem a Törőcsik Marinak az arca, hanem egy villamosban vele együtt utazó embernek az arca. Tehát abszolút nem lényeges, hogy ki a B. I. kisasszony. Nem is érdekes a ravensbrücki rabnak a neve, hogy ki volt az, mert nem arról van szó, hogy itt egy világhírű hírességet szólítottak ki, és embertelenül lelőttek, megöltek. Arról van szó, hogy egy embert kiszólítottak, és annak az arca megjelenik előttünk, és annak a halála a Krisztus halálát idézi föl. Egy arc a villamoson, amit véletlenül szemügyre veszek, és amelyik véletlenül most a megszokott fegyelméből kilép, mert azt hiszi az arcnak a gazdája, hogy őt most senki sem nézi, csak a jó Isten, akkor ez az arc beszédessé lesz, és a tapéták vérezni kezdenek. És egy irodalomtörténész azt kérdezi, hogy te a barátja voltál, mondd már meg, kik voltak azok az arcok, akkor a vers teljes meg nem értéséről tesz tanúságot. De Pilinszky költészetének pont ez a lényege, hogy nem a történeti adatok segítségével tudunk ezekről a versekről többet. Mert pontosan ezeket a történeti adatokat nemcsak a dolgok rejtjelezése végett hanyagolja el, hanem azért, mert nem ez a lényeg, mert nem dokumentatív sikerrel akar bizonyos arcokat bemutatni. Mint ahogy egy másik költő portrét rajzol Szabó Lőrincről, vagy portrét rajzol Ady dúlt arcáról. Illyés Gyula Ady dúlt arcáról portrét rajzol, akkor azt nyilván megmondja, hogy Ady dúlt arca hozta őt ki a sodrából vagy pedig emelte őt fel a hétköznapoknál magasabb magaslatokra. Itt nem arról van szó, hogy X-nek, vagy Y-nak az arca, hanem akármelyik arc hordozza magában azt a lehetőséget, hogy egy
