Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 1. szám - Taizéi testvérek írták fiatalokkal együttműködve: A taizéi közösség
A TAIZÉI KÖZÖSSÉG 31 meg van róla győződve: nem lesz tavasz az Egyházban és az Egyház nem tölti be teljességgel az emberiség iránti küldetését a keresztények kiengesz- telődése nélkül. Ebben az értelemben a közösségben az élet felvet egy egyszerű kérdést: a keresztények hogyan tudnak a szeretet Istenének tanúi lenni, ha maguk között megosztottak? Roger testvér egyik meglátását így lehetne összefoglalni: „Mi nem tudjuk megoldani mindazokat a teológiai és egyéb problémákat, amelyek évszázadok során a keresztényeket szétszakították, de hogyan állhatnánk mozdulatlanul Jézus tanítványaihoz intézett utolsó szava előtt, amelyet János jegyzett fel: ’Egyek legyenek, hogy hinni tudjon a világ’? Hogyan fogadhatjuk el a keresztények megosztottságát, amikor ezzel elfátyolozzák az Evangélium válaszát az Örökkévaló szeretetére szomjas emberek tömegei előtt?” Kezdetben a közösség példázata határok között mozgott, de már kifejező volt: a protestantizmusban született emberek — ahol a szerzetesi élet ismeretlen volt — egész életükre a szerzetesi hivatás lényegének megélésére kötelezték magukat. Eredeti szemléletük megtagadása nélkül gyökereiket a reformáción innenre mélyítették: a fogadalmak, melyeket tettek, bevezették őket a nagy szerzetesi családba. Roger testvér szándéka nem az volt, hogy a reformáció egyházaiban visszaállítsa a szerzetesi életet, mely a katolikus vagy ortodox szerzetességgel párhuzamban állt volna. Ez céljával ellentétes lett volna, — jelképeként azoknak a párhuzamosoknak, amelyek sohasem találkoznak. A különvált egyházak életébe egy másik jelképet akart beírni: a már megvalósulóban lévő kiengesztelődés példázatát. Ebben a tekintetben sorsdöntő állomás volt az 1969-es év: a francia Püspöki Konferencia Elnökének beleegyezésével katolikus fiatalok is csatlakozhattak a közösséghez, még szélesebb teret adva a közösség példázatának. A katolikus testvérek érkezése arra ösztönözte a közösséget, hogy a kiengesztelődés példázatáról való elképzelését tovább pontosítsa: az mintegy az egység elővételezése. Az elővételezés a reménység kifejezésmódja. Már előre megéljük, amiben reménykedünk. 1980-ban Roger testvér egy még pontosabb meghatározást ad, és csatlakozik nagymamája tapasztalásához, aki az életére nagy hatással volt: „anélkül, hogy bárki számára is a hittagadás jele lettem volna, rátaláltam keresztény önazonosságomra, lelki mélységeimben kiengesztelve eredeti protestáns hitemet a katolikus Egyház hitével.” 1960 táján sokan úgy gondolták, hogy az Egyházak kiengesztelődése gyorsan megvalósulhat. Ma jól tudjuk, hogy ez a kiengesztelődés nem fog köny- nyen menni. Roger testvér feltette magának a kérdést: mily utat ajánlhatnánk a keresztényeknek, hogy késedelem nélkül válaszoljanak az Evangélium felhívása szerint az azonnali kiengesztelődésre? Milyen kis úton lehetne elindulni, amely sem az értékek nivellálódása, sem a hit relativizálódása? Roger testvér imája segít megtalálni ezt a belső készséget: „Öh, Isten, minden idők krisztusi tanúinak sorába tégy engem készségessé belsőleg, hogy bízzak a hit misztériumában.” Az évek során váratlan mértékben a közösség példázata egyre jobban ki- szélesedett : amíg az első testvérek csak 2—3 európai országból valók voltak, ma már több kontinensről; és mintegy 20 nemzetből tevődnek össze. Az ázsiai, afrikai, amerikai testvérek a közösségnek helyettesíthetetlen dimenziót adnak. Ilyen különböző eredetű közösségben az együttélés és imádkozás megadja a kiengesztelődött emberi család kicsiny jelét.
